2009. június 9., kedd

Manci


10 éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Egy reggel telefonáltak a hírrel a kórházból, ahova, engem nem lehetett bevinni, mert gyereket nem engedtek be. Le kellett ülnöm a portán. De mivel tudtam, hogy melyik épületben, hol fekszik, ahogy a portás nem figyelt, már rohantam is a nagymamám után. A papa rákos volt. Nem szólt, nem is magától ment kórházba. Persze, már későn, már menthetetlen volt. Utána hallottam, ahogy a felnőttek mesélték a temetésen, hogy álmában ment el. Aznap bent voltunk nála, tejberizs volt a vacsorájuk, én kaptam külön egy tállal a nővérkétől. Aztán hazamentünk és reggel telefonáltak, hogy meghalt a papa az éjjel. Álmában. A többiek mesélték el, hogy szuszogott, aztán vett egy nagy levegőt, mintha tudta volna, hogy az lesz az utolsó, és elcsendesedett. Én aznap indultam Apajpusztára valamilyen úttörőtáborba, vagy hova. Gyerek voltam még, de emlékszem, hogy szinte végig bőgtem. 10 napot voltam a táborban, de a papa fényképe mindig nálam volt, végig. Bőgtem, és bőgtem. Felfoghatatlan volt és döbbenetes, hogy ha hazaérek, nem ül majd a fotelban a teraszajtó előtt, hogy nem lesz az asztalon a fröccse, hogy nem ég a cigije. Én voltam a kedvence. Az első unoka. Nekünk volt már közös múltunk, voltak kalandjaink. Imádtam őt. Tanultam tőle biciklizni, mindig vett nekem valamit a strandon, piros mogyoróst, puncsos Leót, valamit. Nagyon szerettem. Igazából máig nem engedtem el. Még mindig látom az arcát és hallom a hangját is. Ő volt az első és sokáig az egyetlen a környezetemben aki elment, és örökre itt hagyott. Aztán persze teltek az évek. Apukám mindig is nagy állatbarát volt, ha rajta múlt volna, még elefántot is tarthattam volna. De nem rajta múlt, anyunak is volt beleszólása. Így nem volt "csak" kutyánk, illetve, kutyáink, macskáink, halak, pintyek, kiscsirke, kiskacsa, és persze, nyuszi. A kutyáért ment úgymond a legnagyobb harc. Anyu nem akarta. Nagyon nem. A nagybátyám, Gyuri, aki szintén apu nyomdokain haladt, tehát állatból mindig élt vele legalább egy kutya, szóval, Gyuri szólt apukámnak, hogy van nála egy kiskutya. Egy ónémetjuhász szuka. Kicsi, még csak hat hetes, de nagyon kis okos, rendőrkutyák voltak az ősök, tehát, megbízható helyről van és úgy gondolta, hogy a Csucsónak, azaz nekem, mert így hívott, jó lenne. Apu elmondta nekem, és persze anyunak, meg öcsinek. Anyu rögtön kategorikusan kijelentette, hogy ide bizony kutya, nah, az nem jön. Én hisztiztem, és mivel abban elég profi voltam, apu megígérte, hogy elmehetünk megnézni, de tényleg értsem meg, nem jöhet a panelba, ezt én sem akarhatom... Belementem és elmentünk megnézni a kiskutyát. Felértünk az emeletre, apu csöngetett, az ajtó kinyílt és kigurult egy szőrcsomó, ott rögtön összepisilte magát és csak csóvált, és csóvált, és rohangált körülöttünk. Hazavittem. Anyu majdnem kivágott vele. Csak az én szobámban lehetett, illetve az előszobában. Elrágott kb négy pár cipőmet, elrágta a vasalódeszkát, megrágta az ágyat, mert éjjel nem játszottam vele, hanem aludtam. Öt hónaposan lett szobatiszta, addig reggelente mindig beleléptünk valamibe... Én takarítottam utána, és én hordtam sétálni. Kezdetektől tanítottam, már pár hónaposan megállt és addig nem lépett le a járdáról, amíg meg nem engedtem neki. Ha az öcsémmel sétáltunk végig harapdálta a bokáját a kis tűhegyes fogaival. Imádtuk, anyu mindig úgy csinált, mintha utálná. Aztán az egyik reggel, amikor felébredtem, se kutya, se anyu... Kiderült, hogy titokban reggelente levitte magával a közértbe, ahol Manci megállt a bejáratnál, leült, megvárta anyut, aki egy Túrórudival hálálta meg ezt neki. Otthon meg úgy csinált, mintha a nevét sem tudná... Mivel akkoriban éltem ifjúkorom legjavát, buli után hajnalban nem beestem az ágyba, hanem levittem sétálni, így kicsit tovább tudtam aludni. Imádta a havat. Annyira, hogy egyszer apu jött le értünk éjfél körül, mert 8-kor lementünk és éjfélkor még nem voltunk otthon. Mert játszott. Nem jött vissza, ahogy odaért hozzám, két lépésnyire, és én rárakhattam volna a pórázt, elugrott, mint egy bakkecske és ez így ment addig amíg apu, a falkavezér meg nem érkezett. Én szó szerint kockára fagytam, Manci viszont nagyon élvezte. Az erkélyen aludt, a betonon. Annyira melege volt a lakásban, hogy este kikönyörögte magát az erkélyre, aztán, amikor megunta, megkaparta az ajtót, és mi beengedtük. De volt, hogy nem akart addig bejönni, amíg mi lefeküdtünk, ilyenkor apu nem zárta rá az ajtót, idővel megtanulta, hogy meglökte és beengedte magát. Nem egyszer ébredtünk arra hajnalban, hogy Manci édesdeden alszik valamelyikünk lábán, miközben a lakásban lassan havazik, mert a két szárnyú erkélyajtó teljesen kitárva, mert őkelme megunta odakint, meglökte és besétált... Aztán én elköltöztem otthonról, és mivel ő az én kutyám volt, természetesen vittem magammal. Akkor már ketten voltak Fánikával, akit az utcán találtam, és anyukám nagy "örömére" hazavittem. Manci jött velem, Fáni maradt otthon. Megkezdtük ketten az önálló életünket. Én főztem rá. Kezdetekben még nem volt kutyatáp, munka után, amit éppen találtam a közértben, azt vittem haza neki. Mondjuk, nem a levágott párizsivégre kell gondolni. Volt, hogy bontottcsirkét kapott, volt, hogy sonkát. Emlékszem, egyszer a bontott csirkét megfőztem úgy, hogy a gyomrában ott volt betöltve a zacskóban az aprólék... Végig. Csak akkor vettem észre, amikor tálaltam neki... Az évek alatt sok-sok mindenen átestünk mi ketten. Reggelente bringázni jártunk a Margitszigetre, órákat sétáltunk, hétvégén Beával kirándulni jártunk. Manci ott volt az első Szigetfesztiválon, amit még akkor természetesen nem így hívtak. Ott volt a nap-nap fesztiválon, és ott volt sok-sok olyan helyen, ahol én ott voltam. Egyszer lett volna egy lehetőségem, hogy kimenjek az USA-ba két hónapra. Nem mentem, mert nem voltam képes itt hagyni őt. Többször költöztünk, változtak az emberek, a barátok, a minden. Mi nem változtunk. Manci imádott, én imádtam őt. Én voltam neki az Isten. Úgy nézett rám a nagy barna szemeivel... Olyan hangja volt, hogy mindenki meggondolta, hogy bejöjjön e az ajtón, ha hallotta, hogy ugat. Az utcán az embereket nem bántotta, sőt igazából senkit nem bántott, csak akkor, ha azt érezte, hogy én veszélyben vagyok. Egyszer átéltük azt is, hogy megtámadta egy pitbull én nem gondolkodtam, felkaptam a 25 kilós kutyát az ölembe és ordítottam a támadó kutya gazdájával. Eszembe nem jutott, hogy engem baj érhetne, hogy a másik kutya engem haraphat meg. Mindent megtettem érte. Jó tápot kapott, ha bármi baj volt, rohantunk az orvoshoz, fagyizott ha ahhoz volt kedve, a Túrórudi mindig "csúszott". Egy dologtól félt nagyon, a petárdától. Egyszer majdnem elütötte egy autó, mert úgy megijedt, hogy toronyiránt elindult haza, rohanva, mert megijedt egy hülyegyerek petárdájától. Aztán állterhes lett, és aztán szinte minden tüzelésénél állterhes lett. És nekem nem mondták, hogy ebből gond lehet. Volt ő pároztatva, nem is egyszer, de az a fajta volt, aki csak az élvezetekért "csinálta" a dolgot, a kiskutyák már nem kellettek. Valamiért a kb 3 próbálkozásból nem lettek soha kiskutyák. Az egyik állterhesség után az egyik emlőjében úgy meggyűlt a tej, hogy egy nagy göb lett belőle. Megoperálták. Utána jól volt, aztán megint megoperálták egy kis idő múlva. Aztán volt egy harmadik műtétje. Akkor már tudtam, valami nagyon nagy baj van. Ketten vittük ki a kocsiba az orvossal és én végig bőgtem. Mert három helyen volt bekötözve, és mert mondták, hogy sajnos áttét van a testében több helyen is. Ez márciusban volt. 2000. márciusában. Aztán elkezdett legyengülni, és nem tudta visszatartani a vizeletét, bepisilt. De akkor is annyira vigyázott, hogy az előszobába kiment, és nem a szobába piszkított. Nem akart enni, vagy nem tudott enni. Reggel levittem az udvarra ölben, ott letettem a fűbe, ahol elbóklászott, majd egy krémsajtot benyomtam a szájába és megetettem vele a kedvencét, a dobozos tejberizst és egy Túrórudit, amibe belenyomtam a gyógyszereket. Tudtam, hogy nagy a baj, tudtam, hogy fel kell készülnöm, de nem ment. Apu egyszer meglátogatott és amikor meglátta, hogy milyen állapotban van, megkérdezte, hogy miért húzom még? Ettől a mondattól azóta nem tudok szabadulni. Mert lehet, hogy a saját önzőségem miatt tovább hagytam szenvedni, mint ameddig "kellett" volna? Aztán júniusban egy pénteken arra értem haza, hogy fekszik a földön és folyik a vér a szájából. Egész éjjel mellette aludtam a földön. Tudtam, hogy az utolsó óráinkat töltjük már csak együtt. Aztán reggel megbeszéltük a Zurammal, hogy hívni kell az állatorvost. Kaptunk is egy időpontot, hogy hányra jönnek. El kell, hogy mondjam, hogy bár szörnyű, de mégis azt kell, hogy mondjam, hogy köszönettel tartozom az orvosnak. Ő jött hozzánk, az otthonunkba. Manci végig a saját helyén volt, a saját otthonába, azok között, akik szerették. Nem egy idegen rendelőben történt minden. Az orvos délre ígérte magát. Elmondani nem tudom, hogy milyen amikor vársz valami olyanra, amit nem, hogy nem akarsz, de zsigerből elutasítasz, mert egyszerűen nem lehet, nem lehet, hogy meg fog halni, nem lehet, hogy itt hagy minket. Nem lehet, hogy így, és egyáltalán. Nem, nem, és nem. És persze, erősnek kell lenned, mert mindent megérez, az utolsó szempillamozgásodat is. Manci reggelre jobban lett. Felült és önállóan evett mindent, amit elé tettem. Teljesen jól volt. Amikor az orvos megérkezett, mondtam is neki, hogy szerintem nincs gond, mert nézzen rá, jól van! Aztán az orvos mondta, hogy mielőtt elmennek, mindig jobban lesznek egy kicsit, ez az emberrel is így van. Aztán elbúcsúztunk. És ott feküdtem mellette a földön, amikor elaltatták, és leállították a szívét. Mire az orvos jött, már ott volt a kisállattemetőből két férfi, akik hozták a kis koporsót, amibe beletették, persze a takarójára, mert azon szeretett feküdni. A párnára tették a fejét, mert azt is szerette, és betették mellé a játékait. Aztán kimentünk a temetőbe és eltemették. Két napig bőgtem. Folyamatosan. Nem tudtam abbahagyni. Kivettem két hét szabadságot és minden nap kimentem a temetőbe és ott ültem a sírja mellett. Aztán, munka után mentem ki, és ha jól emlékszem három éven keresztül minden hétvégén kétszer kimentem hozzá. Aztán a kb három év után már tudtam beszélni az egészről, addig nem. Nem tudtam még a nevét sem kimondani, mert annyira fájt, hogy rögtön bőgtem. Aztán teltek az évek, és egyre könnyebb lett. 2000. június 10-én halt meg 12 évesen. Ma 9 éve. Szörnyen hiányzik még mindig. Ott van a körme nyoma az ajtón. Ott lóg a póráz az ajtó mellett. A sírjához ültettem egy kis csavartfűzfát, hogy árnyékban legyen, mert utálta a napot, a hideget szerette, a havat. És engem, én meg Őt.


Nem, nem azért van "beöltöztetve", mert nem bírtam magammal. A műtétek utáni időben, hogy ne tudja kirágni a sebeket, az egész teste be volt kötve. Viszont ez őt nem érdekelte, és ugyanúgy fetrengett a porban, és mint
Balu, vakarózott a ház oldalában, a bokrokban, a bármiben. Ezért kellett a trikó, ami rajta van. Igen, a kendő már felesleges lenne, de az meg azért volt rajta, mert nem volt nyakörve, hiszen olyan jólnevelt volt, hogy nem volt rá szükség, viszont valami kellett, ha mégis nyakon kellett csípnem.






31 megjegyzés:

duende írta...

Mikor az első cicánk, Szofi eltűnt, 3 hónapig sírtam egyfolytában. A végén már macskagyökér teát kellett innom, mert csak nem akart a fájdalom elmúlni...

Nagyon, nagyon szeretem az állatokat.



Megsirattam a kutyusodat.

Vali írta...

Nekünk már 3 kutyánk van az örök vadászmezőkön, tudom mit érzel. A hiányuk sosem fog elmúlni.

szepyke írta...

Duende, én három évig beszélni sem tudtam róla. Egyszerűen nem voltam képes. Biztos, hogy számít az is, hogy a kezemben halt meg, de sokáig nem engedtem el.

Vali, tudom, hogy soha nem múlik. Ma is hallom néha, hogy szuszog...

Legyél te is konyhatündér! írta...

Most újra átéltem, amikor az imádott németjuhászunk 5 évesen egyszer csak nagyon beteg lett, két nap alatt elment. A következő kutyánk, egy labrador pedig egy éve, 2,5 évesen eltűnt, kerestük, kerestettük, de sehol. Mai napig megnézek minden labit, nem-e ő az. Borzasztó érzés. Még nem tudtunk újabb kutyákra gondolni :-(( pedig nagyon szeretnék.
Együttérzek veled.

szepyke írta...

Ki kellett írnom. De több óra volt, mert közben egyfolytában bőgtem. Most is. Nagyon csendben jegyzem meg, hogy sokáig nem mertem bevallani, hogy emberek halála nem viselt meg úgy, mint az ővé. Lehet, hogy ez szégyen, de benne soha nem csalódtam. Soha.

Pusztag írta...

Szepyke: sajnálom Mancidat. Igazán szépen írtál róla!! Nekem is Mancim van, és remélem mi is sok évet eltölthetünk együtt. (ő még csak két éves lesz).

A játéklehetőséget pedig köszönöm, éltem vele.

Tetszett a Tiéd, nem sírtam, hanem nevettek, sokszor hangosan is :)

szepyke írta...

Pusztag, jól van, akkor azért fejlődünk! :DDD

Chef Viki írta...

Basszus megkönnyeztem... Rettentő módon hozzá tud nőni az emberhez egy állat, döbbenetes!

Nekünk aranyhörcsögünk volt/van, s mikor az első tulajdonképpen végelgyengülésben elpusztult, a szemünket kibőgtük mindketten, felnőtt nagy lovak. Szegénykém még utolsó erejével is elmászott abba a sarokba, ahova pisilni szokott. Sírva törtem neki a szotyolát egyesével és reszelt almát tettem a szájába, de már nem bírta tovább.

A másik. Az én nagypapám is ilyen. Hála a jóistennek él, 76 éves, és remélem még köztünk lesz vagy 50 évig... Pont ilyen! Első unoka vagyok, a kedvence. Belsőleg olyan vagyok, mint ő, külsőleg csak a hajunk egyforma: elöl hullámos és nagyon korán őszülős. Kristálytiszta logikájú, szellemileg friss, van véleménye, halálos a humora.
Nem felejtem el sosem, hogy nézett rám, amikor a kezébe adtam a diplomámat... És mindig, mai napig Piros Mogyoróst hoz nekünk, Zuramnak és nekem, pedig már nem vagyunk gyerekek.

szepyke írta...

Nekem csak tíz évet adott a sors, amit a papával tölthettem, de milyen érdekes, jobban emlékszem rá, mint egyesekre, akikkel évekig volt szorosabb viszonyom. Pedig gyerek voltam, mégis emlékszem rá. Emlékszem a temetésére. Katona volt, így a temetésén hatalmas tömeg volt, díszsortűz, beszédek. Én meg álltam a sír mellett és azon gondolkodtam, hogy hol a papa, mi ez az egész?
Állat: a részeddé lesz. Sokkal jobban rád van szorulva, mint bárki. Egy gyerek felnő, egy barát elhagy, egy rokon lehet idegen is. Egy állat soha nem ver át, soha nem bánt meg. Okoz bosszúságot, nem mondom, hogy nem. Nekem is volt, hogy ordítottam vele, mert egyszerűen nem értette meg, hogy a kocsiban leülünk és nem állva utazunk, ha már az egész hátsó rész az ővé. Aztán egy nagyobb fékezésnél beesett előre a mellettem lévő ülés elé. Onnantól mindig lefeküdt. Emlékszem arra is, amikor arra mentem haza, hogy az első lakásomban, ami nem volt több 25 négyzetméternél, fent ül a galérián az ágyon... Este meg megtaláltam a csirkelábakat "elásva" a párnám alatt... Ezekre is emlékszem. És? Mennyi örömet adott, hogy milyen szépek voltak azok az idők? Arra azért jobban emlékszem. És már nem is bőgök. Legalábbis most nem. De hosszú még a nap...

Mian írta...

Hát, megríkattál, de rendesen!
Nekem is van kutyám és macsekom is. Imádom öket. Néha belegondolok, hogy mi lesz, ha nem lesznek már velem... Iszonyú érzés!
2 imádott cicát már elvesztettem. A poklok poklát éltem át. Amikor az elsö cicám meghalt, akkor azt mondta, hogy soha többé nem kell állat a házhoz. Mindenhol Öt láttam, hallottam, hogy nyávog az ajtó elött. A becsavarodás határán voltam. Akkor a párom azt mondta, hogy ez így tovább nem mehet. És mindíg van állatkánk, barátunk. Rengeteg szeretetet adnak és boldogságot! :)

szepyke írta...

Én ahogy írtam, folyamatosan bögtem. Eltelt 9 év, és még mindig felzaklat. Sokszor azon gondolkodok, hogy nem lehet, hogy azért nem gyógyult meg, mert az embergyógyszereket burkoltan állatokon tesztelik???

Lekvároskukta írta...

Szepyke, együttérzek veled, engem is megríkattál...
Hat éve halt meg az én kutyusom, azóta is rettenetesen hiányzik.
Viszont rengetegszer álmodom vele és akkor annyira jó, egész éjjel simogatom, velem van.
Szerintem ez se véletlen.
Azóta sincs kutyám...

szepyke írta...

Ez érdekes. Én is nagyon sokszor álmodok vele. Hol olyat, hogy sétálunk, hol autózunk, mert azt nagyon bírta. De volt már, hogy szörnyűt álmodtam, meghalt és én nem tudtam megmenteni, csak álltam és néztem. Egyre kevesebbszer fordul elő, hogy álmodom vele, de az mindig nagyon meghatározó álom. Nem tudom, hogy ez azt jelenti, hogy nem tudtam elengedni, vagy nem tudom feldolgozni, vagy nem tudom. Szerintem nem lehet, vagy nem tudom. :(

Renata írta...

Hú ezt olyan rossz volt olvasni...

Lekvároskukta írta...

Szerintem azért is van, mert nagyon hozzánknőtt, tényleg igazi családtag volt, és az elvesztését még ennyi idő múltán sem tudtad/tudtuk feldolgozni + van egy másik gondolatom is, de nem merem leírni :O
(szerintem te sejted mi az)

szepyke írta...

Írd le nyugodtan, itt úgysem látja más. De tényleg sejtem, és szerintem valamelyik kommentemben írtam is erről...

Lekvároskukta írta...

Akkor leírom: szerintem ilyenkor éjjelente meglátogat :)
És ez nagyon jó és a mai napig imádom ŐT!

szepyke írta...

:) Remélem, hogy így van, hogy amikor álmodom vele, akkor annak oka van. Ha ilyen, ha olyan az álom, akkor is. :)
Igazad van szerintem.

Lekvároskukta írta...

:))

Zsiri írta...

Nagyon megható az írásod, és érződik belőle, hogy mennyire szeretted Mancit, és Ő is Téged! Én pénteken veszítettem el a cicánk első almából született lányát, elég tragikus balesetben. Párommal akkor éjjel több mint fél órán keresztül küzdöttünk az életéért, lélegeztettük, szívmasszást adtunk, de nem lehetett megmenteni, az orvos sem tudott már segíteni. Vígasztalhatatlanok vagyunk még mindig, és bosszantó, hogy sokan nem értik, miért, csak egy macska volt... fogalmuk sincs milyen érzés, hogy addig egy lakásban éltünk vele a nap 24 órájában, és egyszercsak nincs, hiába masszírozod önkívületi állapotban a kihűlt testét a kádban... Teljesen megértelek, nekünk is nagyon hiányzik Pamacs!

szepyke írta...

Zsiri,és tudod, akármilyen furcsa, ez a hiányérzet nem nagyon változik. Nagyon sokszor eszembe jut még a mai napig. Pedig ennek az egésznek lassan 10 éve!

Zsiri írta...

Tudom, lehet furcsa párhuzam, de tavaly márciusban elveszítettem az Édesanyámat, és az ő hiányérzete sem csökken, csakis nőtt azóta, csak az ember vhogy megtanul ezzel a hiányérzettel együttélni. Pamacsnál is ezt érzem, ha hazamegyünk, úgy összeszorul a szívem, az anyukája, aki velünk maradt ráadásul úgy keresi...rettentően hiányzik a kis bolond, egyszerűen Párommal folyamatosan hiányérzetünk van. Szeretjük nagyon Pamacs anyukáját is, ő mégrégebben van velünk, de akkor is úgy 4esben volt eljes a mi kis családunk.

szepyke írta...

Zsiri, érdekes ez a hiányérzet, és nagyon halkan írom csak le... Sokkal többször eszembe jut, mint egy-két elveszített ismerősöm például. Ő nekem több volt mint egy kutya, és némely embernél is több!

Zsiri írta...

Szepyke, ne haragudj, hogy ezzel traktállak, csak általában ehhez a dolgohoz úgy álltak hozzá, hogy mit sírok ennyit, túlzás... Nem értik meg milyen ennyire szorosan együtt élni egy állattal, aki már a részed lett. Pamacs azért is volt "nehéz eset", mert nagyon zárkózott volt eleinte, és meg kellett küzdeni a szeretetéért, ilyen személyiségű volt. Hiába voltunk vele a születésétől fogva (mi segítettünk az anyukájának Párommal), mégis nem volt az a bújós macska. A simogatást sem nagyon csípte. Aztán úgy fél évesen nyitott, és onnantól olyan viszonzást adott a szeretetünkért, hogy azt leírni nem lehet. Jött utánunk, felugrott az ölünkbe és megállás nélkül magyarázott. Érdekes, dorombolni nem nagyon tudott, finom harapdálással fejezte ki, hogy ő is szeret. És pont mikor már így nyitott, akkor kell elveszítsük... Ezt csakis olyan értheti meg, aki átélt hasonlót.

szepyke írta...

Zsiri, igen, ezt azok nem értik meg, akiknek nincs, vagy nem soha nem volt állatuk. Többet tudnak "adni" némely embernél. És teljesen kiszolgáltatottak feléd, tőled függnek. Sokkal jobban rád hárul minden, mint egy gyereknél, mert egy gyerek idővel felnő, és megoldja a dolgait önállóan. Egy kutya, macska, bármi soha nem fog kimenni és inni a csapból, vagy megcsinálni a kajáját.

Zsiri írta...

Így van. Egy életre felelőssé lettél azért, amit megszelídítettél!

Mikor Édesanyámat elveszítettem, csak feküdtem a földön és sírtam, mikor a cica odajött, ráfeküdt félig a hátamra, és ottmaradt. Együtt is tudnak érezni, tudják ha baj van...

szepyke írta...

Ez így van.Tudják.Mindent megéreznek.

Névtelen írta...

Szepyke! Te akkor egy Társat veszítettél el, a barátodat, akivel együtt nőttél fel. Emlékeidben mindíg veled lesz. Tudom milyen érzés, én anno a lovamat veszítettem el,akivel mindent, de mindent meg tudtam beszélni. Valóban van olyan, amikor egy állat közelebb áll lelkileg hozzánk, mint egy ember.
Ica

szepyke írta...

Ica, így van. Abszolút így.

Katalin Kyra Tótpál írta...

Hali!
Alig pár órája találtam rá a blogodra. És nagyon tetszik. Már elég sok receptet ki is néztem magamnak, sírtam a röhögéstől néhány történeteden aztán most tényleg elpityeredtem.
Ismerős érzés. A nagyapás történet is. Nekem is nagyon hiányzik hisz anno míg élt szegénykém ő volt az aki elkényeztetett, mert én voltam az első lányunoka, nameg egyátalán az unoka. Még mindig emléxem hogy amikor náluk voltam gyerekként akkor mindig mondta hogy a vadgalamb az én nevemet mondogatja: "Katóka Katóka". Nekem azóta is a galamb az nem búg (mittomén galambhangot ad ki :D...hanem Katókázik. A Kutyám alig két éve ment el. Egy keverék de stafford és bull keverék volt. Másoknak ez már harci kutya. Sztem meg nevelés kérdése. Igaz hogy a betörőről lekapta a farmert egy éjszaka de amugy egy vigyori kis "dög" volt. Imádott játszani, rohanni, meg mindent megrágni. A saját háza tetején "napfénytetőt" gyártott, az ajtót bővítette, szétrágta nagymutti tolldunnáját amit kitettünk szellőzni. 2 hétig vakartam a tallut a porta minden szegletéből. Helyből átugrotta a sövényt a liliombokrot vagy a kertkaput. Hoztunk mellé "barátot" egy kuvaszkölyköt. Verekedtek. Én a mai napig mondom hogy nem szívinfarktus vitte el hanem féltékeny volt. Beteg volt egy hétig csak feküdt. Behoztuk a házba. Gyógyszert kapott, doki járt hozzá. Cumisüvegből itattam vele a tejet. Jobban lett ki ki vittem levegőzni, az első újra kint lévő éjszakáján majdnem végig kint voltam vele. Másnap vizsgáztam pedagógiából és pszichoból és egy fél éves anyagot kellett benyalnom de nem érdekelt. Kivittem egy kerti széket pokrócot nagykabátot, és télen az éjszaka közepén elemlámpa fénynél felolvastam neki az anyagot. Mikor másnap hazaértem vizsgáról úgy körbeugrált, mint aki beteg se volt, már én voltam fáradt annyit játszottunk mert sose volt elég. Aznap éjszaka amikor kimentem megnézni ő már nem élt. A doki szerint a második infarktust már nem bírta a szíve. Sose lesz még egy olyan kutyám mint Kevin.
Bocsánat a regényért. Igaz kitörölhetném, de a történetedet olvasva, olyan jó volt leírni.

szepyke írta...

Katalin Kyra Tótpál, most jól megsirattál. Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, én még mindig álmodok Mancival. Egyre kevesebbet, de két-három havonta még felbukkan az álmaimban. Soha nem fogom őt elfelejteni. Soha.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...