2009. szeptember 4., péntek

Egy szülinap története...


Velem valahogy úgy van, hogy ha alkalom van, és prezentálni kell valamit, akkor valahogy mindig van egy kis hiba a gépezetben. Legtöbbször megoldom anélkül, hogy bárki is észrevenné, és mélyen hallgatok róla, de van, hogy mások számára is észrevehető a dolog. Ennél a tortánál is ez történt...

Egy szép csütörtök este, kb este 11 körül tudtam meg, hogy szombaton a nagymamám 91. születésnapjára én csinálom a menüt, és ha már én csinálom a menüt, természetesen "bevállaltam" a tortát is. Bár volt egy kis hezitálás ezügyben, de biztos voltam, hogy meg tudom oldani, hiszen nem először sütök tortát, nem először készítek nagyobb társaságra ételt.

A mama születésnapja, ráadásul 91., ami lássuk be, bár nem kerek szám, de azért érezhetően is neves alkalom.

Elterveztem, hogy hidegkonyhával készülök. És elterveztem, hogy a tortából nem csinálok nagy faxnit, mert családom erősen édességfüggő szekciójának elég lenne cukrot szórni az asztalra, annak is örülnének...

A hidegkonyhai ételeket péntek éjjel "legyártottam", készült egy kis fűszeres hús, bár az már szombat reggel sült csak ki, addig pácolódott. Ez a hús biztos befutó, mert ha odaérek vele melegen úgy is jó, de ha kihűl szállítás közben, ropog a bundája, és eddig senki nem tudott ellenállni neki. Tehát, az ételek kipipálva.

Már csak a tortát kellett megcsinálnom. Kiválasztottam egy sima csokitortát az egyik "szakácskönyvemből" és nekiálltam az elkészítésének. Nem volt semmi extra benne. Két piskótalapot kellett sütni, majd megvárni, hogy kihüljön, megkenni némi tejszínnel, és a tetejére csokoládéból mázat készíteni.
Ez a mozzanat maradt szombat reggelre. Megsütöttem a tortát, és itt már egy óra csúszásban voltam, magam sem tudom, hogy miért, valószínűleg a hús kisütésénél úsztam el.

Tehát, piskóta kisütve, de még meleg, viszont már el kellett volna indulnom, mert annyira el voltam késve, hogy már a helyszínen kellett volna lennem. Ok, semmi gond, nyugi van, van telefon a világon, és ahogy kicsiny családomat ismerem, nem én leszek az egyetlen, aki késik. (Szerintem a nagynéném még hálóingben flangál a lakásban, apukám még kutyátsétáltat valahol... viszont, abban biztos voltam, hogy a nagymamám már órák óta vár minket...)

Ok, akkor telefon, és sűrű hu, és háá közepette elnézést kérve közöltem, hogy egy órát csúszok. Apukám megerősített benne, hogy Ők is, úgyhogy nyugodtan...

Nah, akkor viszont, hol az a piskóta, csináljuk meg a tortát!

Még mindig meleg. Fenébe... Mindegy, akkor megcsinálom a krémet. Ami állt volna annyiból, hogy a tejszínt némi cukor és mandulalikőr hozzáadásával beleöntöttem a habszifonba, majd sűrű imák közepette (mindig félek tőle, hogy egyszer felrobban a kezemben, bár még soha nem volt ilyen, de azért mégis...) belecsavartam a patront. És akkor a patron tartalma némi tejszínnel kisüvített a szifon oldalán. Szuper. Nem csavartam rá eléggé, ráadásul öltözhetek át, mert tetőtől talpig tejszínben úsztam. Nah, akkor ezt most hagyjuk, átöltözés, táskába minden "kellék" bepakolása, mint szifon és egy egész doboznyi patron, a díszítéshez szükséges ez meg az, és a többi elkészített étel. Kocsihoz kicipel, és elindul.

Valahogy nálam az kimaradt, hogy bár szombat volt, de munkanap. Meglepődve tapasztaltam, hogy olyan forgalom van pesten, mintha hétköznap lenne... Hurrá. Már megint kijjebb tolódott az érkezésem időpontja, még jobban elkések.

A megbeszélt időponttal ellentétben másfél órás késéssel megérkeztünk. Nem meglepő, apuék is akkor parkoltak éppen, tehát Ők is késtek...

És innentől indult a folyamat, aminek azt hittem, nem lesz vége, azaz ....

... az ételek lakásba becipelése, nagymama eltávolítása a konyhából, ami elég összetett művelet, mert bár 91 éves nem bírja ki, hogy a fenekén üljön, képes az asztaltól felugrálni még mindig, a gyerekeit és az unokáit megszégyenítő gyorsasággal. Tehát nagymama erőszakkal eltávolítva.

Nekifogtam a torta elkészítéséhez. Kiszemeltem apukámat a művelet segítségéül és a kezébe adtam a szifont és a patronokat, így hátha nem nálam robban fel. Apu patront becsavar, tejszín és patron tartalma szifonból kilővel. Apu káromkodik, majd távozik a fürdőszoba irányába, hogy lepucolja magáról a tejszínt... Majd felfedezzük, hogy nem a szifon a hibás, nincs meg a tömítőgyűrű benne, ezért lövi ki a tejszínt. Remek. Hülye kérdéssel nagynénémhez fordulás: van itthon szifon? Válasz: nincs. Ok, és a szifonhoz gumi? Válasz, csodálkozó tekintettel együtt: nincs. Mivel nincs szifon, nincs gumi se bele. Apukámból halkan feltört egy moraj, majd próbálta a választ meg sem hallva átkutatni a fiókokat, hátha talál tömítőgumit... Apukám is hisz a mesékben ezek szerint...

Egy pár perccel később apukám ismét a konyhában, már felfrissülve, úgyhogy ismételten "befogható". Nah, akkor viszont kellene egy habverő, mert akkor fel kell verni a habot. Habverő kikeresése, közben nagymama háromszoros konyhába való behatolásának elhárítása, gép összeszerelése, apuka felvilágosítása a habverés rejtelmeiről, azaz, lassan kezded és fokozatosan kapcsolod egyre feljebb, de vigyázz, nehogy túlverd! Apuka feladat súlyát közel nem értékelve, elkezdte a habverést. Közben én tálaltam az előre elkészített hidegkonyhai ételeket és a frissen kisütött húst. Nagymamám újabb kísérletét visszaverve, kilátogattam a konyhába, gondolva, hogy a habnak már jónak kell lennie, összeállítom a tortát.

És ekkor...

És ekkor apuka még mindig veri a habot, és vigyorogva kérdezi, hogy nem baj, ha ez ilyen csomós?

Nah? Akar valaki találgatni, hogy mi történt? Nah?

Az nyerne, aki azt válaszolná, hogy én szúró érzést éreztem a szívem körül, és az ájulás határán érzékeltem, hogy apukám vajat köpült a tejszínből...
Apuka számonkérése, miszerint, szerinted ez így jó? Láttál már tejszínt, ami csomós, és egy krém, körülötte vizes lével??? Apuka szemlesütések között bevallotta, hogy hát, nem, de ez is biztos jó. Hát persze, hogy jó. Arra, hogy én infarktus közeli állapotba kerüljek, arra például tökéletes!

Ok, mély levegő, kétszer, háromszor... száznegyvenháromszor, száznegyvennégyszer. Megnyugodtam, és próbáltam felmérni, hogyan tovább. Nagynéni kikérdezése, van e itthon tejszín? Válasz: nincs. Hu, de jó hír. Akkor azzal főzünk, amink van, nézzük meg közelebbről azt a "vajat".

A "vajszerű" izé halvány mandulaillatú és finoman édes, állagra a margarinra hasonlító, opálos folyadékkal körülvéve... Az anyja, mit csináljak ezzel??

Leszűrtem, és átpasszíroztam egy kis lyukú szűrön. Hmmm, haladunk, egész jó kis krémet kaptam. Ízre mandula, állagra tökéletes krém. Ok, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, megkenem vele a tortát.

Torta egyik lapja megkenve, viszont ez a krém közel nem annyi volt mennyiségre, mint a tejszín lett volna. Tehát vékonyan megkenve, ráhelyezve a tetejére a másik lap, az is megkenve, majd finoman bevonva az oldala is. Hu, annyira nem gáz. Megszórtam egy kis ezüst színű szórócukorral, majd nagynéni előrántott valahonnan egy marcipánrózsát, és beleszúrta tortába a 9 és az 1-es gyertyát.

Itt most állj. Nálunk van egy szokás. Nem tudom, hogy honnan ered, hogy másoknál van e ilyen, de mi tartjuk magunkat hozzá, amióta az eszemet tudom...
A "szokás" lényege, hogy a születésnapi tortán mindig az ünnepelt événél eggyel több gyertya kap helyet. Hogy miért? Mert a plusz egy gyertya az élet lángja, megelőlegezi a következő évet is...
Nagymama évek óta meg akar halni. Nyűg neki már minden. Itt fáj, ott fáj. Egyre rosszabbul lát, mostanra szerintem már szinte alig. Most is előfordult, hogy hozzám beszélt, de kb egy méterre tőlem nézett valamire. Ilyenkor nevetve figyelmeztetjük, miszerint, mama, kicsit jobbra, mert nem ott vagyok, hanem egy méterrel arrább. Nincs sértődés, remekül szórakozik rajta Ő maga is. Jól viseli ezeket a dolgokat, bár nem minden öregedéssel összefüggő dolgot visel jól, ezért van, hogy egy ideje készül arra, hogy meghaljon. Nem akar senki terhére lenni, nem akarja megélni, hogy ki kelljen szolgálni, hogy bárkinek nyűg legyen. Mondanom sem kell, ehhez közel sem járunk, mert a mai napig teljesen ellátja magát, még főz is néha magára, bár ezt már azért nagynéném intézi. Tehát nagymama szigorúan elzárkózik a plusz egy gyertyától és ezt tiszteletben kell tartani.

Tehát a tortára felhelyeztük a 91-es számot és elkezdtük mérlegelni a dolgot, hogy na most rohanjak el tortáért, vagy maradhat ez? (Halkan jegyzem meg, hogy a mélyhűtőben várakozott egy parfétorta is, de csöppnyi mérete közel nem lett volna elég a társaságnak...)

A családi kupaktanács úgy döntött, szép ez, nincs ezzel semmi gond, van egy-két halvány emlékem valami olyasmivel kapcsolatosan is, hogy a mama úgysem fogja látni... Khhmm.., ami tényleg így van, nah, de azért ez mégiscsak egy szülinap...
Mindegy, család bólintott, torta marad, ünnepelhetünk.

Készült kb 1500 fotó, videó. Mama így, mama úgy, mama az orchideák közepette, mama ezzel a gyerekkel, mama csoportképben, stb, stb...

Majd nekifogtunk az ebédnek. Mindenki szedett, és evett. Én semmit, mert valahogy velem mindig úgy van, hogy ha valamit én készítek, mire készen leszek vele, nem vagyok éhes, hülyén hangzik, de jóllakom az illatával.

Mama szedett mindenből, bár, biztos voltam benne, hogy közel sem tudja, hogy mi az a minden, mert nem látja rendesen. Majd leült és elkezdett enni. Óvatosan megkérdeztem tőle, hogy direkt nem szedett koktélparadicsomot, és paprikát, uborkát? Válaszából egyértelműen kiderült, hogy nem látta, hogy az is van az asztalon.

Szedett újra mindenből, és megint nekilátott az étkezésnek.

Az első pár falat után megkérdezte, hogy rendeltem e az ételeket? Bólintottam, hogy hát, peeeeeersze, miért mit gondolt?

Erre Ő csak annyit mondott, hogy nem tudta, de annyira profi, hogy azért gondolta, majd gyorsan javított, jah, nem az íze a profi, hanem a tálalása...

A család hangos röhögésben tört ki, miszerint ízre nem profi, de kinézetre az. Ezt megköszöntem, bár láttam, hogy ahhoz képest szinte mindennek a fele kb 10 perc alatt elfogyott, tehát, azért annyira nem lehet rossz... Mama rögtön javított, miszerint, jaj, azt nem így akarta mondani, profi az íze is, de a tálalásról azt gondolta, hogy az annyira profin néz ki, hogy biztos rendeltem...

Ezt ismét megköszöntem, és megjegyeztem, hogy majd a tortánál meggyőződhet róla, hogy biztosan nem profi cég követte azt el...

A torta tálalásakor először készült néhány fotó, majd felszeleteltük. Figyelmeztettem a családot, hogy bár gyönyörű az ezüst szórócukor a tetején, de kéretik nem megenni, vagy ha igen, akkor iszonyatosan óvatosan, mert bár van fogorvos a családban, de a zalában rendel, ami innen kicsit messze van. Tehát, szórócukor kerülendő.


Azt nem részletezném, hogy apukám azért a tiltás ellenére hangosan ropogtatta a szórócukrot... Ő az egyik a sok közül a családban, akinek szinte mindegy, csak édesség legyen...
A többiek finoman lepiszkálták a golyókat a tortáról, a tányérok a torta elfogyasztása után úgy néztek ki, mintha valamilyen sörétes puskával lőtt vadat ettünk volna.

A torta meglepően finom volt még így is. A tészta puha volt, a krém kellő mennyiségű. Ha egy kicsit szebben sikerült volna elkenni, meg sem lehetett volna mondani, hogy valami gáz volt vele...

Azt hiszem, végül is vettük az akadályt. A "rendezvény" alatt senki nem veszett össze senkivel, túléltük szóváltás nélkül a napot. Ez nálunk nagy szó, mert apukám, aki mindig is ellenzéki volt, nem kímél senkit, ha oda kell szólni, vagy ki kell valakit okosítani valami felől. Ez alól a családja bizonyos tagjai sem kivételek, és kezdem néha úgy érezni, hogy bár én mint villámhárító feszítek, néha mintha direkt nyitogatná azt a bizonyos "pofonos ládát"... És igen, lássuk be, legtöbbször igaza van, csak ezt olyan elánnal adja elő, hogy a "másik" oldal meg tudná Őt fojtani... Illetve általában egymást tudnák megfojtani. Ez eddig elmaradt, viszont ha én nem vagyok ott, akkor a mama a villámhárító, aki némileg már fárad ebben a feladatkörében...
Furcsa dolog, hogy a politika hogy tud beköltözni családokhoz teljesen felborítva a normális életet. A gond az, hogy ez azért felesleges, mert úgysem rajtunk múlik, viszont igaza van apunak is abban, hogy mindenkin múlik a dolog. Viszont ezért haragban lenni nagy hülyeség, bár én megértem, hogy apukám miért "osztja" az észt, hogy felnyissa a másik "oldal" szemét, akik viszont elvakultan "néznek" a világba...

Mindegy. Tehát rendezvény rendben lezárult, mama már a 92. évét tapossa.

Tudom, hogy a tortám nem lett a legszebb, sőt. Tudom, hogy illet volna valami extrával kirukkolni, és nem egy ilyen "semmit" sütni, csak hát az idő... De azt is tudom, hogy nem a látvány, a külső a lényeg, hanem a szeretet. És tudom, hogy a nagymamám nem azért fakadt sírva, mert olyan ronda volt a torta, hogy azon csak sírni lehetett...


Az én mamámnak három gyereke született, amiből már csak ketten élnek. Három unokája van, és egy dédunokája.
A három gyerekét korán megözvegyülve egyedül nevelte fel, csak nekik élve, miközben védőnősködött több műszakban dolgozott egyszerre több helyen. Csak a családjának élt, számára a gyerekei és unokái a mai napig kisfiam és kislányom. A férje halála után soha nem volt más az életében, csak a gyerekei, pedig nagyon korán megözvegyült. A családi "rendezvényekre" mindig több fogásos menüvel készült, palacsintából 100 db-ig meg sem állt. Varrt, kötött és horgolt mindenki igénye szerint, ki, mikor mit kért. Mindig sütött mindenkinek az "útra" valamit, bármelyikünk, bárhova indult. A mai napig nem tudjuk úgy meglátogatni, hogy ne az legyen az első kérdése, -"Mit ennél?" Mindig gondoskodik mindenkiről, nem bírja a tétlenséget. Rosszul lát, és gyenge is, és mindig fázik. Nagy gondot jelentett, amikor elkezdte nem látni a cérnát, a tűt, mert nem tudott varrni.
A múltkoriban mesélte, hogy meg akarta mérni magát, de hiába állt rá a mérlegre, nem látta, hogy mennyit mutat. Majd ráguggolt, (91 évesen!), de úgy sem látta. Mindig apró volt, de mára mindenki magasabb nála a családban. Ha jókedve van, rózsaszín az arca és mosolyog, viszont egyre többet sírdogál. Mert elvesztette az egyik fiát, mert már szinte nincs körülötte olyan, aki a kortársa lenne. Bárkivel akar beszélni, szinte senki nem él már a barátai, ismerősei közül. Igazi nőként figyel arra, hogy hogy áll a frizurája, a fényképezés előtt mindig szépen beletúr a hajába, hogy lesimítsa azt, főzni mindig kötényben főz, mert a ruháját nem szereti összepiszkítani. Szerinte csúnyán egy úrilány nem beszél, ha kell, erre bárki figyelmét felhívja.
A bejglit bájglinak mondja, és amíg bírta, karácsonyra több tepsivel sütött, hogy mindenkinek jusson.

A 92. születésnapjára igyekszem majd egy sokkal szebb tortával készülni, vagy lehet, hogy nem bízom majd a véletlenre, és készítettek majd valahol, hogy én is azt érezzem, hogy "megadtam a módját", bár tudom, hogy nem ez számít, csak hogy mindenki ott legyen vele. Mert Ő ezt szereti, a többi nem hiszem, hogy számítana...


44 megjegyzés:

napmátka írta...

Jó kis bejegyzés lett, sírni- és nevetnivaló egyszerre. Igen, sajnos ez gyakran megesik, hogy az ember hétköznap lazán előrukkol a konyhában mindenféle finomsággal, amikor viszont "alkalom" van, közbejön egy-egy csavar, és már kétségei támadnak saját legelemibb képességeivel kapcsolatban is.
De szerencsére tényleg nem ez a lényeg. Nekem tetszett a mutatós hidegtálad, s most figyeltem fel erre a bundás husira is, azt hiszem, lesz nálunk hamar! Köszi a receptet!
Nagymamádnak pedig nagyon boldog 92. évet és még sok-sok örömteli továbbit kívánok!

Suzi írta...

Hi... Mint ahogy mondtad a vegen, nem az szamit hogy milyen szep a torta, ha nem az hogy egyut voltatok. (Es azert tudom hogy nagyon finom volt).

Lilla írta...

azért nem semmi, hogy mennyi kaját megcsináltál ilyen rövid idő alatt...
pont emiatt a kihülős-elvágós mizéria miatt, én előző este meg szoktam sütni a piskótát.
a nagyidnak meg még sok sok szülinapi bulit!

szepyke írta...

Napmátka, köszönöm szépen a nevében is!:)

szepyke írta...

Suzi, tudom, és tudom, hogy tudod!
:))))

szepyke írta...

Lilla, éjjel kettő körül végeztem, mert csak kb 11 körül tudtam elkezdeni az egész elkészítésének.

Ezért maradt a sütés a végére, meg azért, mert a sok majonézes cucc mellett nem akartam befűteni a konyhába a sütővel.
És köszönöm a mamám nevében.

Yasmine írta...

Nagyon aranyos azon a fotón! :-)
Jó egészséget és még sok boldog,szép évet kívánok neki! :-))

trinity írta...

Boldog szülinapot és jó egészséget a mamikádnak!!!

Off: ha fontos eseményre sütök-én tényleg mindig elbaltázom a tortát..:DD No para-nem ez a lényeg...

Andi írta...

Isten éltess a mamád!
Tulajdonképp egy mandulaízű vajkrémes piskótát kapott,amit Te szeretsz,nem? Szerintem nagyon "rusztikus" lett:-))
Viszont a sajttekercsért nagyon hálás volt a családom tegnap este,úgyhogy köszi!
A történettel Te is megríkattál(múltkor Trinity),az én mamám március óta nincs velünk.

jókaja írta...

Ezek a családi rendezvények mindenütt így zajlanak? Akár én is írhattam volna :-) Mondjuk nálunk egy ilyen 25 emberről indul.
Adja Isten, hogy még sokáig élvezhesse az Őt körülvevő család szeretetét!

Névtelen írta...

Isten éltesse az aranyos mamádat!

citromfű írta...

Isten éltesse a mamádat!
Nálunk is így van legtöbbször. Vagy rohanás, kapkodás, vagy kisebb gikszerek, amit ha nem mondok el, észre sem veszik, de engem bosszant:)
Egyszer, hogy biztos rendben legyen minden, rendeltem anyukámnak tortát. Nem volt sikere. Finom volt, de bolti. Pont a lényeg hiányzott belőle: a lelkem. Akkor megfogadtam, hogy soha többé! Ha szép, ha csúnyácska lesz, akkor is saját készítésű tortát kapnak a családtagok!

Benzsi írta...

Szepyke, még sok ilyen kedélyes szülinapot a nagyikádnak, neked pedig sok olyan évet, amikor még köztetek lehet. Nagyon megérintett amit írtál,az első részen jót nevettem, most meg a könnyeimmel kűzdök. Az én nagymamám velünk élt, 85 éves volt, amikor májusban az égbe költözött. Két hónapig ápoltam, itthon szeretett volna meghalni és én teljesítettem a kívánságát.Még most is gyakran eszembe jutnak a mondatai, mozdulatai. Jó arról olvasni, ha egy idős embert szeretet és család vesz körül, mert ez nekik nagyon fontos. Az, hogy magad készítetted a szülinapi tortáját sokkal több, mint ha egy tökéletes süteménnyel állítottál volna be. Több, mint amit az emberek többsége megtesz.

Mian írta...

Szepyke! annyira jó volt olvasni!
Isten éltesse még Mamikádat sokáig!!! Tudod, a külcsín nem számít!!! :)))

KataKonyha írta...

Látom, te is olyan bevállalós fajta vagy, mint én:) A torta biztosan finom volt, nem az számít, milyennek szántad, hanem az, hogy megették.
Isten éltesse a nagyidat!

szepyke írta...

Yasmine, nehéz volt olyan csinálni róla, ahol éppen nem sírt. Köszönöm a jókivánságodat!

szepyke írta...

Trinity, köszönöm szépen, és tudom, hogy no para, már megszoktam, hogy mindig történik valami... A mi családunkban legalábbis mindig van valami, de így szép az élet!:D

szepyke írta...

Andi, nagyon sajnálom a mamádat!
Március még nagyon közel van, még nagyon nehéz lehet neked nélküle.

A sajttekercs örülök, hogy tetszett. A mandulástorta meg tényleg az én kedvencem, de mandulalikőrrel ízesítettem, amit azért a család többi tagja is szeret.

szepyke írta...

Jókaja, azt hittem már, hogy ez csak nálunk van így. Mondjuk, nálunk mindig van egy-két beszólás valakitől egy másik családtag felé... Jesszusom, 25 ember egyszerre??? Hu, mint egy osztálykirándulás!:DDD
Köszönöm a jókívánságodat!

szepyke írta...

Citromfű, pont ezért vállaltam be a tortát is. Mert tudom, hogy annak örül a legjobban, roppant büszke bármire, amit csinálok. Szerintem, ha egy pár főtt virsli lett volna, attól is meghatódott volna. Tényleg az a legjobb, amit magunk csinálunk, kinéz, ahogy kinéz... Viszont néha azért sikerül a dolog, de tény, ami tény, nagy vagyok az ilyen bénázásokban...:)

szepyke írta...

Benzsi, sajnálom a mamádat, viszont nagy erőt adhatott neki, hogy vele voltál. Tudom, mert a másik nagymamámnál virrasztottunk, amikor haldoklott, és tudom, hogy már kábára volt morfiumozva, érezte, hogy ott vagyunk, és megvárta anyut és csak utána halt meg. Tudta, hogy akkor nem akarok ott lenni, nem vagyok képes látni, ahogy meghal, legalábbis szerintem tudta, érezte, ezért megvárta, míg anyu levált és Ő marad ott vele. Ahogy eljöttem a kórházból, egy óra múlva vett egy nagy levegőt és elaludt. A kórteremben ha minden igaz a mamán kivül még négy néni feküdt, amikor az öcsém, az unokahúgom és én éjjel bentmaradtunk a mama ágya mellett, hogy ott legyünk vele. Egy ágyon ültünk hárman, aztán reggel anyu váltott minket, majd én mentem vissza másnap este. Három nap alatt ment el, három év kellett, hogy beszélni tudjak róla, de lehet, hogy volt az négy is.

A másik mamám, akiről ezt a bejegyzést írtam, Kicsimama, aki már meghalt, Ibimama volt.

Ezt a bejegyzést nem akartam melankolikussá tenni, de látom, sikerült. Nem számoltam vele, hogy mindenkinek van, vagy volt nagymamája, akit így, vagy úgy felismer a történetben. Írtam, írtam, és a végére ez kerekedett.

A nagynéném felajánlotta, hogy ha én csinálom a menüt, rendel egy tortát, de nem engedtem belőle, hogy én csináljam. És lett, amilyen lett, a mama tudom, hogy örült neki!:)

szepyke írta...

Mian, tudom, tudom! És nagyon köszönöm!:))

szepyke írta...

Kata, hát igen!:D Köszönöm szépen!:))

szepyke írta...

Névtelen, nagyon szépen köszönöm, a nevében is!:)

Kiskukta írta...

Sok-sok blodog együtt töltött évet még a nagymamáddal! Le a kalappal, hogy mennyi mindent összehoztál erre a szülinapra, a torta meg finom volt, és ez a lényeg. Én is pityorogtam a végén.

szepyke írta...

Kiskukta, köszönöm neked is!
Te is pityeregtél? Hát, szépen megríkattam mindenkit...

Nem volt olyan sok munka, csak időben úsztam el, mert későn tudtam csak elkezdeni és az éjszakába csúsztam vele, másnap meg nem tudtam elég korán ébredni...

Renata írta...

Nagyon megható bejegyzés volt...a képen nem is látszik az a 91 év.
Egészséget kívánok Neki és remek családja van!

Pusztag írta...

Szepyke: hát ez a bejegyzés... Csak úgy háborúznak bennem az érzelmek. Tudod, hogy miért? Biztos olvastad áprilisban Dédikénket.

Csoda unokája vagy a Te nagyon Kedves arcú, mosolygós szemű nagymamádnak.

Isten éltesse őt, még nagyon sokáig!!!!
Vigyázz rá, és élvezz ki minden együtt töltött pillanatot.

A tortával pedig semmi gond, pont az a jó benne, hogy látszik az egyedisége és az hogy mekkora szívvel készítetted.

csongi írta...

Isten éltesse sokáig a Nagymamádat! ♥

Kovács Micike írta...

Szerintem ez a torta szeretből finom, és ha nincs szeretet, akkor ronda, még ha MÖSZJŐ Hermé is csinyázta, de nem?
Az én nagyim tavasszal volt 90 éves, és még csak most kezdett őszülni. Nálunk is hasonló agylövött előkészületek után,de nagyon jó volt Nagyi fülinapja.
Te meg jól ügyes vagy, hogy ennyi mindent legyártottál.

Alíz, Erdélyből írta...

Megható bejegyzés, nagy élvezettel olvastam. Világháborús nagyapámat juttatta eszembe, aki 96 évet élt és halála előtti napot még fát hasogatott. Az az érzésem, hogy az ők generációjuk egy kicsivel jobb, mint a miénk. Tudnak/tudtak ők valami olyat, amit mi sajnos már nem: méltósággal és szépen élni az életet. Köszönöm ezt a bejegyzést, és kívánom, hogy még sok örömet szerezzen nektek az ezüsthajú nagymama.

Gabcsi írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Gabcsi írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Gabcsi írta...

Még 100 Happy birthday-t a nagyinak :)
Ilyenek ezek a családi rendezvények..., ettől szép!

Off: a kérdésedre válaszolva a profilodnál tudsz olvasóm lenni, valamiért nem tetszik nekem az a feliratkozós modul azért nincs az blogomon..., de nem tudnám meg indokolni hogy miért :)
Téged, és még sok bloggert névtelenül, nem nyilvánosan olvasok + a Google Readert használom és ott aztán özönlenek a frissített blogok. Kitalálok valami okosat, ami ugyanazt a célt szolgálja, csak nem azzal a modullal. Felteszem a Linkbar-ba!


További szép napot!

DebiGabi írta...

Isten éltesse a Nagymamádat.
Nagyon tetszett az egész, ahogy leírtad.

szepyke írta...

Renata, igazán köszönöm! Tényleg nem látszik a 91, ez így van!:)

szepyke írta...

Pusztag, olvastam anno. Tudom, hogy mennyire kötödtél hozzá. És köszönöm!:) Már megint sírtál?:)))

szepyke írta...

Csongi, köszönöm szépen a nevében is!:)

szepyke írta...

Micike, nem volt nagy dolog, és nem volt sok munka, csak elszámoltam magam időben, ezért jött ki késéssel... :D

szepyke írta...

Alíz, tényleg valahogy máshogy éltek. Tartással, békével a legtöbb dolog iránt. Nem volt pocsékolás, minennek megvolt a helye. A mama is sokáig a dinnyehéjból is befőttet készített, mert sajnálta kidobni. Valahogy most ez nem így van sajnos. A többséget pont nem érdekli, hogy miből mit lehet, hogy a legtöbb dolog megjavítható. Minden megy a szemétbe, valahogy eldobható nemzedék lettünk, leszünk. És ez nem jó.

szepyke írta...

Gabcsi, köszönöm, és természetesen Te döntöd el, hogy lehet, vagy nem, csak azt hittem, hogy én vagyok béna, és én nem találom. :))

szepyke írta...

DebiGabi, köszönöm! Olyan szeleburdi családos volt? Élőben látnád... :))

Judith írta...

Most tudtam csak elolvasni... Koszi, hogy leirtad, nagyon jo volt olvasni!
Kivanok en is meg sok evet a Nagyidnak, egeszsegben, oromben csaladja koreben!

szepyke írta...

Judith, nagyon szépen köszönöm, a nevében is!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...