... hogy sokan vannak az utcán... Itt éppen a járművek nem járnak, mert valamiért lezárták az utat. Járnak viszont a járókelők. Nem kevesen... Elhiszitek, hogy mind a 8 millió itt ugrál az utcákon, pluszban az összes turista is akkor jön nézelődni, amikor én??? Nah, elhiszitek? Helyszín, a híres, neves Oxford Street, délután kb 16 óra körül...
Drága hölgyem! Kérem, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy nem vesz fel egy eredeti Burberry táskát egy fényes, aranyszínű csíkozással ellátott melegítőhöz! Könyörgöm Önnek, hogy amennyiben a szépérzéke ezt megengedi, ajándékozza azt a táskát inkább nekem, hogy én méltón tudjam viselni azt. Sajnálatos, hogy a fényképen a cipője nem látszik, mert emlékszem rá, hogy az is megért volna egy bejegyzést. Ezen bejegyzés egy felszólítás, miszerint én értem, hogy a pénz és az ízlés nem feltétlenül párosul, de ahol a táskát vette, ott képzett szakemberek tudnak segíteni Önnek, hogy mit, mivel, és mivel nem.
Első ízben figyelmeztetem Önt, hogy ezt ne! Második figyelmeztetésnél a táskáját elkobozom.
Szeretném előre figyelmeztetni azokat, akiknek a divat terén, kicsit kényesebb a gyomruk. Lehet, hogy London a világ egyik divatfővárosa, de ettől még néhányan úgy öltöznek, hogy én magam többször kapok röhögőgörcsöt. Ami vicces, hogy az, hogy milyen idő van, szinte senkit nem érdekel. Olyan, mintha egy nagy ufó találkozó lenne, és mindenki más-más csillagról jött volna. Egy ugyanazon napon láthatunk embereket teljesen más ruházatban. És itt a teljesen más azt takarja, hogy, van aki papucsban, mezítláb, de kabátban és sapka-sálban áll mellettünk a buszmegállóban. Mellette a barátnője csizmában, és spagetti pántos felsőben, de sálban... A gyerekeket sem túlzottan öltöztetik túl, sőt... Attól, mert apán és anyán esetleg kabát van, attól még a gyerek, aki lehet pár napos, vagy hetes, vagy kicsivel nagyobb, simán mezítláb van, se zokni, se cipő, sőt lehet, hogy egy sima kistrikó van rajta, míg anya, aki tologatja a babakocsiban kabátban van. Mintha egy flúgfutamba csöppentünk volna... Hogy ne menjünk messzire, nézzünk egy buszmegállónyi embert. Ezek általában egy ugyanazon helyről jönnek, mert a buszmegállók szinte minden 30 méterenként megtalálhatóak, így aki egy buszmegállóban áll, az nem jöhetett egymástól túl messziről, tehát ugyanolyan időjáráshoz öltözött.
Nah, nézzük, hogy példánkban, a tegnapi napon hogy nézett ki a buszmegálló, ahol álltam én, és egy csapat gyerek, iskolások.
Rajtam: zokni, félcipő, farmer, hosszú felső, aminek az ujja is hosszú, kardigán a derekamra kötve, és farmerdzseki.
Rajtuk: egyenruha, ami itt kötelező az iskolásoknak. Tehát, volt rajtuk: cipő, vagy papucs, zokni, harisnya egyiken sem. Ing vagy blúz. Nadrág, vagy szoknya. A szoknya, rövid, általában térd feletti. Ennyi. Se zokni, se harisnya, se kardigán, se kabát... Jah és jelzem, én egy hete náthás vagyok, nekik semmi bajuk...
Direkt fényképezem időnként a tömeget, mert olyan, mintha egy utcára más-más földrészről futnának be az emberek. Mondjuk, a kedvencem, amikor valaki alul nyárnak öltözött, felül télnek, magyarán, alul papucs, mezítláb, és valami fenékig érő szoknya, vagy nadrág, felül pufidzseki, sállal, vagy kendővel, és természetesen sapka. Viccesek. Csak azt tudnám, hogy mitől függ, hogy mikor mit vesznek fel. Csak tudnám, vagy érteném...
De nem értem. Azt mondják, az angolok megszokták ezt a hülye időjárást, ami itt van. Ezért van, hogy ők bizony nem betegszenek meg, ellenben a hülye turista, simán benyal valamilyen náthát, mert nincs hozzászokva ehhez a folyamatos időváltozáshoz. Nincs hozzászokva, hogy napsütést úgy vált le a borús ég, mintha lekapcsolták volna a villanyt, nincs hozzászokva, hogy ahogy elmegy a nap, olyan hideg szél fúj, hogy ha lehetne magára húzná a közeli kukát is...
Arról már nem beszélek, hogy az ízlésük... A nők csuda dolgokat képesek felvenni. Itt mindenki magának öltözik, nem másoknak. Pont nem érdekel senkit, hogy ki, mit gondol róla, és érdekes, de úgy látszik, hogy nem is nagyon érdekel senkit, hogy ki, hogy néz ki. Nem fordulnak meg senki után, akinek mondjuk szerintem valami "gáz" van az öltözetével. Mondjuk kijött az utcára egy harisnyában, a most divatos bokáig érőben, és ahhoz olyan trikót vett fel, ami nem takarja még a fenekét sem, és bőven látni még a bugyija mintáját is... Nem, nem nézik meg. Ellenben velem. Mert én bizony tátott szájjal járkálok néha. Azt nem ragoznám, hogy nem tudom megszokni, hogy rengeteg az arab, a fekete, az indiai, pakisztáni, szóval, a nem fehér. És nem tudom megszokni, hogy folyamatosan azon kapom magam, hogy ha beszélnek hozzám, vagy csak közel állnak hozzám, bámulom őket. A hajukat, mert olyan frizuráik vannak, hogy döbbenet. A szájukat, mert főleg a feketéknek olyan szájuk van, aminek méretét a legtöbb pornószínész megirigyelné... A bőrüket, mert valahogy olyan furcsa. Nekem furcsa. És ahogy öltöznek... Az arabok, muszlimok csadorban, kendőben, a férfiak a hálóing szerű ruháikban. A feketék meg, hát, hogy is mondjam, nem nagyon érdekli őket, hogy mekkora fenékre nem illik macskanadrágot húzni... És akkor még finoman fogalmaztam. De tudom, hogy velem van a baj, mert nekik ez itt normális. És itt én vagyok az, akinek ezt meg kell szoknia, nem pedig fordítva, mert itt én vagyok a "vendég" és nem ők!
Mivel Fashionweek van Londonban, hoztam egy pár új dolgot, hogy szemléltessem, milyen "szép" is lesz az idei divat, hát íme:
Újra divat lesz a régen csak TEFU-s trikóként elhíresült borzadvány...
Nem lesz gond, ha kiégetjük a harisnyánkat, mert a divatba majd ez is belefér...
Emlékszik még valaki azokra a nénikre, akiknek az egyik lábuk rövidebb volt, így azokat a szörnyű ortopéd cipőket hordták? Nah, kérem. Most ezek jönnek divatba. A tervezőknek vagy nem volt gyerekszobájuk, vagy nem láttak ilyen nénikéket gyerekkorukban, de valami hasonló az új cipő divat, és ezen még az sem segít, hogy esetleg színesek... Botrányosan rondák, egészen komolyan mondom...
Kéretik a képre kattintva nagyobban megnyitni azt, és kéretik a kép bal oldalán lévő fehér doboz tetején álló cipő sarkát megnézni... Nah, azt gondolnám, hogy aki ilyet tervez, az járjon is benne! Mondjuk, ne menjen messzire, csak menjen végig benne a londoni metróban!
A londoni metróban, ami olyan pici, hogy a két üléssor között nem túl kényelmes az ácsorgás, sőt... Ennél a képnél is megfigyelhető a változatos öltözködés. Kattints a képre, és nagyobb méretben csodálhatod meg, hogy van aki mezitláb, saruban van, van aki téli csizmában...
Ha felszáll valaki egy nagyobb táskával, a következő már nem tud lépni sem...
Önvédelmi cipellők, illetve sörnyitóként is megállják a helyüket. Mert bizony Londonban biztosan látni, hogy mikor van vége a munkának... Ugyanis megtelnek a pubok. És mivel sehol, ismétlem, sehol nem lehet dohányozni, egyetlen étteremben, pubban, és sehol máshol sem, ezért a pubok előtt hatalmas tömeg kerekedik a munka lejárta után... Mert azt bizony tudni kell az angolokról, hogy a sörözés már-már kötelező sporttevékenység, és aki ehhez a tevékenységhez még dohányozni is szeretne, annak bizony kívül tágasabb...
Ezt szerettem volna megvenni, de azt mondták, nem lesz alkalom, hogy hordjam...
De most komolyan, már miért kellene ehhez alkalom? Nem annyira extra kalap ez. Legalábbis szerintem. Rosszul gondolom? Jó, ok, ha hazaértem, kocsival fogok járni, és abba tényleg nem férek be vele... Nah, ezért nem vettem meg. De ha találok rá megfelelő indokot, visszamegyek érte! Vissza én!
Ismételten telefonnal készített képek voltak. A minőségükért én kérek elnézést, illetve megint el kell hogy mondjam, hogy az áruházakban nem szeretik, ha fényképezget az ember... Még ha adja a hülyét, hogy jaj, nem tudtam, tényleg??? Nah, akkor sem...
A krokodilt/aligátort kifogják, lelövik. Az egyiket egy kislány (kb 13-15 éves lehet) puffantja le, másikat a mi Jamienk...
És ezután jön a ...... Közel álltam (ha nem a kanapén feküdtem volna) hozzá, hogy hányjak, de tényleg.
Nem, nem fanyalogni fogok, mert azt már leírtam egy párszor, hogy én magam alkalmatlan lennék egy állat megölésére, feldolgozására. Ha nekem kellene megcsinálnom ezen feladatokat, inkább füvet ennék, esküszöm.
Tehát, aligátorunk meghalt. Felteszik egy pultra, és (most figyelj!!!) valamivel, valamelyik nyílásán, ami a hasa alatti részen helyezkedik el, felfújják! Komolyan mondom! Mint a lufit! Gondolom, hogy elváljon a hús a bőrétől... Szerencsétlen tetem, nő, mint egy gumimatrac...
Nah, aztán levágják a lábait, hát hogy is fogalmazzak, "könyékből", majd megnyúzzák...
Következik a feldolgozása, illetve, én csak annyira emlékszem, hogy a farkából kivágnak egy nagy húsdarabot, magyarán kifilézik...
Jamie megsüti, már nem emlékszem, hogy milyen fűszert tesz rá, talán salsával tálalta. Elmondta, hogy hasonlít a csirke és a disznóhúshoz. Kinézetre gyönyörű inkább fehéres rózsaszín hús, még talán a csirke húsánál is halványabb, majdnem fehér.
Nah. Legalább, már ezt is tudom. Mármint, hogy hogy kell "feldolgozni" egy krokodilt...
Jelzem, előbb ennék fakérget, mint hogy ezt nekem kelljen megcsinálni.
Még valami, szerintem Jamie is fanyalgott egy keveset, ha jól láttam az arcát...
Gondoltam, megosztom veletek, hogy nehogy lemaradjatok valamiről...
Jól tettem??? Ahogy megtalálom valahol magát a kisfilmet, ígérem, feltöltöm!
... még a "tortagyártás" is. Mert lehet kapni előre, kör alakban kinyújtott marcipánlapot és kör alakban kinyújtott cukormázat. Egyszerűen annyi a dolgunk, hogy a tortára terítjük, és rásimítjuk, majd dekoráljuk. A marcipánból készült ára 2,39 GBP, amit, ha 315,- Ft-al számolom a fontot, akkor 753,- Ft. Ezen lap 40 dkg marcipánból készült.
Igen, tudom, mennyivel jobb, amit az ember maga nyújt ki, maga dolgozik meg érte...
De én azért szeretem, ha van némi könnyítés a dolgokban. Ha ezt így megvehetném Pesten bármelyik hiperben, hát, biztos megvenném... A 750,- Ft körüli összegből szerintem otthon 40 dkg marcipánt sem kapok, nemhogy kinyújtva, formára igazítva...
Halló, dr Oetker forgalmazók, nem akarnátok ezt nekünk is elérhetővé tenni Magyarországon???
Azon nem akadok már ki, hogy itt az utolsó sarki Tescoban is van ezüst szórócukor. Azon is megpróbálok túllépni, hogy vanília kivonatot eddig mindenhol tudtam volna venni... Jah, azon sem, hogy a cukormázat bekeverve, színezve, ízesítve, dobozolva lehet kapni, hogy csak a tortára kelljen kenni...
Ok, ezek nélkül elvagyok valahogy. De ezt a marcipán bevonatot nem lehetne elintézni, hogy ha otthon bemegyek a "sarki" hiperbe, ott is megkapjam???
Lehet, hogy nem kérek muffinport, meg nem kérek keksztekercsport, hanem ezt szeretném?
Írjak a Jézuskának???
Szavazásra fogom bocsátani a dolgot, és komolyan mondom, hogy megírom a dr Oetkernek, hogy intézkedjen!
Tehát, szeretnétek ilyet otthon, Magyarországon is megvásárolni??? Nah, persze, nem horror áron, nekem ez a 750,- Ft pont megfelelne!
Ha igen, írjátok meg, én meg komolyan mondom, hogy megkeresem vele a forgalmazót.
Nem viccelek ilyesmivel. Anno volt egy szavazás, ahol arról kellett döntenünk, hogy akarjuk e az EU-t. Akkoriban elég sok mindennel riogatták a népet, hogy majd mi lesz, meg mi nem lesz. Többek között azt is lehetett hallani, hogy az EU-ban nem lehet mákot forgalmazni... Én imádom a mákot. Annyira felhúztam magam rajta, hogy felhívtam a Földművelésügyi és .... valamilyen Miniszteri Hivatalt, hogy adják nekem írásban, hogy ez nem igaz. Mert ha igaz, akkor én bizony kampányolni fogok, hogy ne menjünk az EU-ba, mert nem vagyok hajlandó elbukni a mákosbejglimet, a mákosgubámat, és még sorolhatnám, hogy miket... Kb két órás telefonálásomba került, mire végre kapcsoltak valakit, aki megnyugtatott, hogy ez hülyeség, a németek is használnak mákot, tehát, nyugodjak meg, lesz mák az EU-ban... Megnyugodtam.
De most ilyen marcipánbevonatot szeretnék. Nálunk. Nem, nem Londonban. Budapesten, Magyarországon.
HenryCharlesHarrod 1849-ben nyitott egy kis fűszerüzletet a ma világhírű Harrods áruház közelében, a BromptonRoadon. Az üzlet hamarosan kiváló minőségű árujáról és elsőrangú kiszolgálásáról (inkább, mint olcsó árairól) lett híres és tulajdonosa hamarosan ki tudta bővíteni. Egy időben azt mondták, hogy ebben az áruházban mindent lehet kapni a gombostűtől az elefántig. Manapság ez már nem felel meg egészen a valóságnak, de a választék még ma is elképesztő. (forrás: Útitárs London) www.harrods.com
Nah, kérem! Nem, nem ezzel az áruházzal kezdtem, London megismerését, csak gondoltam, feltöltök néhány igen beszédes képet. Életem kockáztatásával készítettem a képeket, és ezt teljesen komolyan mondom, ugyanis, a Harrodsban TILOS!!! fényképezni. Hátizsákos turistáknak sem ajánlott, illetve, ne lepődjenek meg, ha a biztonságért felelős úriemberek, félre hívják őket, és finoman rájuk szólnak, miszerint, ez itt nem hátizsákos áruház, kéretik levenni, és kézben vinni, mint egy táskát... (Nem viccelek, pont előttem "tettek helyre" egy amerikai családot)
Pont ezért, mert tilos fényképezni, a képeket telefonnal készítettem, így a minőségük olyan, amilyen... Mint írtam, nem a Harrodsban kezdtem a vásárlást, az "anyaggyűjtést". Már túl vagyok jó pár áruházon. Megfizethetőeken, drágákon, és még drágábbakon. Fényképezgettem mindenhol, volt, hogy rám is szóltak, de még sehonnan nem dobtak, vezettek ki. Bevallom, nem is akartam ezt elérni, így tényleg pocsék és még pocsékabb képek közül kell szelektálnom, mert a legtöbbje homályos, vagy túl távoli, esetleg nagyon közeli, szóval, lesz vele munkám...
Hogy miért fényképezgettem mégis? Mert teljesen elájultam a választéktól. Az áraktól. A minőségtől. A csomagolástól, és még sorolhatnám, hogy mi mindentől. Persze, van, ami nem tetszik, van amit szerintem soha nem tudnék megszokni, de ilyen mindenhol lenne, sőt!
Ez egy iszonyatosan nagy város. Közel 8 millióan élnek csak Londonban... Egyszerűen felfoghatatlan, hogy mégis nagyobb a tisztaság, mint Budapesten. Hogy az emberek kedvesek és segítőkészek. Valószínűleg azért van ez, mert London amolyan olvasztótégely. Számtalan nemzetiségű, vallású, kultúrájú ember él itt. Valószínűleg ez a sokrétűség "tehet" róla, hogy az itt élő emberekben az előítélet csíráját sem látni. Itt élnek együtt, egymást segítve. Ebben nőttek fel, ezt szokták meg.
És tényleg segítenek! Segít a rendőr a buszsofőr, a pénztáros, a néni az utcán, az eladó, szóval, mindenki.
Sorry-zunk egymásnak nyakra-főre. Ez valahogy amolyan össznépi játék. Mindenki elnézést kér a másiktól. Mindig. Folyamatosan. Ha valaki mögött el akarok menni a buszon, ha ő el akar mögöttem menni a buszon. Ha útban vagyok, ha a másik van útban. Sorry-sorry hangzik el mindkét oldalról és megoldottuk a dolgot. Nem tudom, hogy ez nálunk miért nem működik??? Nálunk valahogy ez úgy szokott lenni, hogy én kérek elnézést, ha valaki nekem jön, örülhetek, ha nem vág még pofán is, hogy az útjában álltam, de hogy ő kérjen elnézést...
Nah, jah.
Hát, itt ez is tetszik. Valahogy nem az marad meg bennem, hogy, a fenébe, persze, nyomd a hátamba a táskád... Hanem sorry-zunk egyet, egymásra vigyorgunk, azt jónapot!
Hát, nem jobb így, most tényleg?
Nah, elkanyarodtam. Tehát, Harrods. Nem jártam be az egészet. Nem jártam be, mert leragadtam a "kaja" szinten, azaz, kb egy órát bámészkodtam. Közben persze megcsodáltam a Burberry részleget, illetve, nagy eltévedésemben kb 28 parfümmel kívántak bepermetezni a kellően csinosan öltözött, sminkelt, tűsarkúban álldogáló hölgyek. Még egy piros estélyis hölgy is szembe jött velem, és valamilyen méregdrága parfümöt reklámozva felajánlotta, hogy kipróbálhatom, ami nála van. Hát, kedvesen, de magabiztosan közöltem vele, hogy köszönöm, nem. Igaz, azt nem akartam vele megosztani, hogy nem gondolja, hogy a rajtam lévő parfümömet majd keverem, ezzel az izével, ami nála van... Nah, azért mindennek van ám teteje, halló!
Az első kép. Az Egyiptom terem, vagy valami hasonló névre hallgat... Elvileg rákattintva, nagyobban is megnyílik. Hát, a tátikázást valahol itt kezdtem. Táskamániás vagyok. Ez van. És itt voltak ám olyanok, hogy jááááááj. Vérvörös kristályokkal kirakott kistáska. Az ára egy afrikai ország egy éves költségvetésének felelne meg... Az áruház berendezése is ugyanolyan fényűző, mint az árai. Jah, árakat csak az ételrészlegnél láttam, máshol nem... Valószínűleg azért nem, mert így a kispénzű turisták is nézelődhetnek infarktus közeli állapot előidézése nélkül...
Csokit valaki? Jah, itt sem volt kiírva az ár... Vajon miért nem???
A cupcake választék egy része. Mivel végigjártam a legnagyobb, és legdrágább áruházaikat, természetesen főleg az élelmiszer részlegekre gondolok, iszonyat mennyiségű idétlenebbnél idétlenebb kinézetű cupcake-et láttam már. Van előrecsomagolt, dobozban, alkalomra. A szivárvány minden színében, illetve a díszítésük is a végtelenig variálható. Vásárolhatunk viszonylag egyszerűt, amit aztán mi díszítünk fel...
Az ott középen kérem Wellington bélszín. 100 g/4,75 GBP, ami a kb árfolyam szerint kb 1500,- Ft / 10 dkg. Azt hiszem, hogy ez azért kifizethető, ha valaki meg akarná kóstolni...
Hoho! Cukorka, nyalóka, tradicionális angol édesség valakinek esetleg?
És az egyik bejárat...
Nem vettem semmit. Nem azért, mert megfizethetetlenül drága az áruház. Ha nagyon akartam volna, édességet egészen elfogadható áron vehettem volna. Pontosan tudtam, hogy nem, nem fogok egy eredeti Burberry táskát vásárolni, nem is azért mentem. Nézelődni mentem. Egy órát töltöttem el a Harrodsban. Közben kaptam kóstolót csokoládéból. Ha akartam volna, kisminkeltek volna. Jelentem, megint belefutottam egy tv-s felvételbe, de megint ügyesen kimaradtam a képből, bár az angol tévék valamelyikében megjelenni, lehet, hogy nagyobb nézettséget hozott volna, mint a múltkoriban az a bizonyos kártyakiváltásos felvétel...
Nah, mindegy. Hazafelé menet, betértem a Hyde Parkba, ücsörögtem egy kicsit a füvön és nézelődtem. Néztem a felhőket és arra gondoltam, hu, de csoda jó dolgom van nekem! Most mindjárt felülök egy szép nagy emeletes buszra, ami ráadásul piros, így megy a cipőmhöz és a hajamban lévő kendőhöz, elindulok "hazafelé". Ha szerencsém lesz, és miért ne lenne, az emeleten az első sorban nem ül majd senki, így beülhetek a panorámaüveg mögé és bamubulhatok. Aztán, amikor leszállok, bemegyek vásárolni a már megszokott sarki Tescoba, mert ma én főzöm a vacsorát.
Csirkepörkölt lesz! Angol csirkéből, magyar pirospaprikából, angol vöröshagymából. Köretként hűtőben tárolandó, friss, nyers tésztával. Én nem szeretem a csirkepörköltet, ezért hazafelé veszek egy tigriskenyeret, meg valami jófajta sonkát és hideget fogok enni, mert már csak egy pár napom van, és még nem ettem végig a választék felét sem... Jah, és, hogy el ne felejtsem, a Starbucksban veszek valami csupahab jegeskávét és beülök valamelyik bőrfotelbe, hogy a hatalmas ablakokon keresztül nézelődjek... Komolyan mondom, kezdem magam irigyelni...
Az útról nem sok minden elmondható van, azon kívül, hogy természetesen folyamatosan vigyorogtam. Volt hepe, meg hupa, mentünk felhőbe, felhő felett, ahol szikrázó napsütés volt. Mentünk kanyargó folyó felett, és mentünk a tenger felett is, ahol a hatalmas hajók csak aprócska pöttyök voltak.
Leszállás előtt a gép érezhetően gyorsított, majd belevetette magát a felhőrétegbe...
Érdekes pillanatok következtek. Iszonyatos sebességgel haladtunk a felhőben, másodpercekig semmit nem lehetett látni, mintha vattacukorban lennénk, olyan volt...
A felhőkből kiérve megkezdtük az ereszkedést...
Alattunk egyre nagyobbak lettek a házak, már látni lehetett az autókat, (jesszusom, hogy mennek ezek, rossz oldalon van mindenki!) majd feltűnt egy foci pálya, és nem meglepően fociztak rajta... Aha, ez lenne Anglia? Ezek tényleg mindig fociznak???
Majd már látszott a reptér, és mi egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk. Már be voltunk kötve ismét, és vártuk a földretérést. A pilóta tökéletesen tette le a gépet, nem volt erősebb, mint ha egy lépcső harmadik fokáról leugranánk. Legalábbis érzésre nem volt erősebb. Minden ok, leszálltunk, már csak a bőrönd felvétele, a "határ átlépése" és a kijárat megtalálása van hátra.
Megint eszembe jutott valami. Jesszusom, tényleg itt vagyok! Erős hátszéllel repülhettünk, mert a kiírt idő előtt negyed órával érkeztünk meg. Ahogy a gép leszállt, sorra kapcsolta mindenki vissza a mobilját. Jöttek szépen sorban az üzenetek. A kiszolgálóktól, miszerint üdvözölnek, és leírták, hogy mit mennyiért hívhatok, mi mennyibe fog kerülni, ha ha használom a mobilomat.
De jött egy másik sms is. Miszerint végre, végre megérkeztem, már nagyon várnak, jöjjek már!
Felszálláskor megírtam, hogy semmi nem állíthat meg, elindultam, jövök London! És megírtam, hogy vigyázat, szerintem bőgni fogok, úgyhogy hozzanak nekem zsebkendőt!
Hát, nem bőgtem. Még mindig dolgozott az adrenalin bennem. Vigyorogtam, mint a vadalma. Leszálltam a gépről, követtem a tömeget. Bíztam benne, hogy többen tudják merre kell menni, mert én olyan állapotban voltam, hogy se beszélni, se gondolkodni nem tudtam. Lebegtem. Vagy valami ilyesmi. Annyira izgatott voltam, hogy még mindig fülig ért a szám. Szerintem többen néztek hülyének, ahogy állok a sorban, az útlevél ellenőrzéshez, és vigyorgok, szó szerint, mint egy elmeháborodott...
Az útlevél ok, mehetek, már csak a csomagomat kell megszereznem, remélem nem szúrtak ki velem, és nem utolsóként jön ki. A csomagok már pörögtek kifelé, már messziről láttam az enyémet. Hu, de jó, hogy sötétkék és nem fekete, mert biztos nem találnám meg. Megpróbáltam leemelni a futószalagról a táskát. Ekkor szembesültem vele, hogy egy 15 kilós táska jóval nehezebb, ha alatta fut a futószalag, és egy pillanat alatt magával tud rántani, a többiek mulattatása így megoldódik egy időre. De vannak még udvarias úriemberek a földön, mert rögtön a segítségemre sietett ezen faj ritka, de annál fontosabb példánya. Egy mozdulattal rántotta ki a táskámat a szalagról. Huh, ok, megvan a táskám. Megköszöntem a segítséget, majd elindultam a kijárat felé, ahol már messziről láttam, hogy már várnak rám.
És nem bőgtem. Talán először életemben nem bőgtem a reptéri találkozásaink alkalmával. Nem bőgtem, hanem örültem és jeleztem, hogy akkor most megyek, foglalok egy másik járatra, mert ez annyira jó volt, hogy megyek még egy kört. Itt felmerült, hogy légnyomást kaptam, vagy elment az eszem, aztán mégis a kijárat felé indultunk...
Végérvényesen eljött az idő, beveszem Londont!
És, mert hála az égnek az Interneten elég sok minden elérhető, kb ilyen volt a landolásunk, mint mondtam, az én gépem a fejem fölött várt bezárva, tehát ez sem az én felvételem:
Itt az ideje, hogy bejelentkezzek. Már nem Budapestről írok, hanem Londonból. Pár napja érkeztem, és mit mondjak, roppant jól érzem magam. Túl vagyok némi izgalman, gondoltam leírom, hogy mindig emlékezzek majd rá...
Az úgy kezdődött, hogy augusztusban lefoglaltuk a jegyemet. Ahogy közeledett a dátum, rajtam úrrá lett egy amolyan egészséges izgalom, várakozás, ami aztán néha-néha átcsapott már-már egészségtelenbe. Azaz, beindult a para nálam. Ok, repültem már, és szerettem. De most egyedül megyek! Londonban persze várnak majd a reptéren, de akkor is... Én aki folyamatosan beszélek, hogy fogom kibírni, hogy a tranzitban ücsörgök két órát, majd a gépen közel három órát, csöndben? És egyáltalán? Az utazással járó izgalom közepette, jobb, ha legalább ketten vagyunk, hogy "támogassuk" egymást. Többször meghallgattam, hogy egyetlen gép sem marad fent, tehát, nyugi, ha felszálltunk, le is fogunk jönni. Valahogy biztos. Köszi. Mondjuk, érdekes, de ettől egyáltalán nem tartottam. Tartottam attól, hogy majd levetetik a cipőmet, mert besípol a gép, mert valahogy ezt olyan megalázónak találtam, hallgatva mások beszámolóját. Tartottam tőle, hogy pocsék helyet kapok a gépen, valami "szagosabb" ember mellett, amitől rosszul leszek, mert a szagokra nagyon érzékeny vagyok... Tartottam tőle, hogy nem értem majd, hogy mit beszélnek, mert többekről kiderült már, hogy bár tökéletesen beszélnek angolul, Londonban valahogy ez a dolog elmúlt náluk és nem értettek semmit, illetve igen-igen korlátozottan, én meg egyedül a nagy Londonban elkeveredem valahol, mert valamit nem tudok értelmezni, bepánikolok, és majd a vészkijáratnál szednek le a tűzlétráról... Szóval, elég dologtól tartottam... Folyamatosan azt éreztem, hogy ha egyáltalán az útra gondolok, lepkék kezdenek a gyomromban gyakorlatozni, kisebb rosszullétet okozva.
I ajánlotta (Ő utál repülni), hogy dobjak be egy felest, hogy lelazuljak. Ezzel több gond lett volna. 1. Hogy szinte soha nem iszom, ezért az alkoholt egyáltalán nem bírom, tehát vagy elaludtam volna a tranzitban, és mivel aludni igen mélyen szoktam, hiába ordibálták volna a nevem, a gép nélkülem szállt volna fel London felé. 2. Esetlegesen előttem volt az is, hogy az italtól fene nagy bátorságomban randalírozni kezdek a gépen, és még aznap benne leszek a világ összes híradásában, ahogy bilincsben kísérnek le a repülőről, ami valahol Budapest és London között kényszerleszállást hajtott végre miattam, mert alkoholos mámoromban megfékezhetetlenné váltam...
Tehát, ital elvetve.
Maradt, a nyugi van, jó lesz ez, mondogatása.
Az indulás napján reggel héttől ébren voltam. Befőztem, illetve befejeztem a szilvalekvárt, megfőztem a lecsót, amit vinni akartam, kitakarítottam a lakást, és bepakoltam a táskámba. A bőröndbe és a kézi táskámba. Jött a mérlegelés. A bőrönd nem lehetett több 15 kilónál, a kézi táska 10 kilónál. Ok, első körben a bőrönd 17 kiló, a másik hat kiló. Nah, akkor kipakol, átgondol, átcsoportosít. Lecsó, kovászos uborka marad a bőröndben, egy-két cucc kiugrik, reméljük, hogy nem lesz rá szükség, mert bizony maradnak otthon. Cucc megint lemér, megint nem jó. Megint átrámol, megint csoportosít jobbról-balra, lemér. Még mindig nem. Fenébe. Mi a francot rámoljak át???
Ok, akkor a lilahagyma a kisebb táskába megy, ha nem engedik ki, kidobom. A túrórudik is bekerültek a kisebb táskába, elhangzott pár nyomdafestéket nem tűrő szó, miszerint, ha nem engedik ki a túrórudit, leülök és a checkin előtt megeszem mind a 14 darabot...
Nah, táskák lemérve, tökéletes, a nagy pont 15 kiló.
Kb 15 perc alatt, igen ismétlem 15 perc alatt kiértünk a reptérre. Amikor éjjel megyek, akkor is 20 perc szokott kelleni, hát most elég volt 15. Ami azt jelenti, hogy a 16 órára érkezés helyett ott voltam 15.15 körül... Hurrá, újabb egy óra felesleges várakozás, persze egyedül.
Nem gond, lemérem a táskákat. A nagyobbik 15 perc alatt hízott 60 dekát, már 15 kiló 60 dekát nyomott... Franc. Most mit egyek meg belőle??? A cipőimet, vagy a kovászos uborkát???
Mindegy, marad, aztán majd meglátjuk. Az idő repült, a csomag a mérlegelésnél már csak 15 kiló 20 deka. Jesszusom, párolog! Sebaj. Táska leadva, mehetek a tranzitba. A kapun áthaladás előtt farmerdzseki, kardigán (Ezek a súlyuk miatt nem a bőröndben, hanem rajtam foglaltak helyett, így mentesítve a bőröndöt újabb kb másfél kilótól. Nem mondom, hogy nem volt melegem, de megérte!) Tehát, farmerdzseki, kardigán lepakol, kézitáska a szalagra helyez, én mehetek a kapun át. Mehetnék, mert természetesen sípolt... Háromszor küldtek vissza. Az elsőnél levetették a cipőmet, amit olyan sikeresen rúgtam le magamról, hogy a két cipőt egymástól kb másfél méterről szedtem össze. Megint sípol a kapu. Rohadék, még mit vegyek le??? Megint kapun átküldés, megkérnek, hogy ne érjek hozzá a kapuhoz. Harmadik próbálkozásnál félénken rákérdeztem, hogy a mobilt kivegyem a zsebemből??? Látni kellett volna az arcukat. Mobil tálcába behelyez, én kapun át, és jééééééé, nem sípol. Nah, akkor lehet öltözködni. Előttem az angol úriember éppen az övét fűzi vissza a nadrágjába, természetesen ő is zokniban ácsorog, mint én. Szuper. Kicsit sem megalázó állapot.
Mindegy, bent vagyok a tranzitban, ahol akár 2000,- Ft körüli összegért vásárolhatnék egy üveg vizet, vagy szendvicset. Vizet jó lenne, mert nem lehet a kistáskában folyadékot hozni, így vizet sem... és még kb két órát itt ücsörgök. Mindegy, kibírom, nem kell víz.
Befújtam magam a parfümériában a kedvenc parfümömmel, megcsodáltam az árát, nyugtáztam, hogy az Ázsia Centerben a harmadáért kapom meg.
Nem ragozom, most jön a két óra várakozást, amiből már kb fél óra eltelt.
Megjön a busz, mert busszal visznek majd ki a géphez. Már a busz megérkezése előtt kb 20-an állnak a kapu előtt. Nem tudom, hogy hova sietnek, én ücsörgök még, minek álljak sorba.
Megtelik az első busz, kiviszik a géphez a népet, én a második buszhoz állok sorba, ha lehet az utolsók között kell felszállnom, mert utolsókból lesznek az elsők, nem a buszon szeretnék ülni, hanem a gépen, ha lehet ablak mellett...
Ez sikerül is. Mellém két idősebb hölgy ül.
Meghallgatjuk a mit kell csinálni, ha gáz van, illetve megnézzük a pantomim előadást, majd megkezdjük a felszállást...
Nah, akkor most, csak hogy emlékezzek rá mindig. Imádok repülni. Ahogy felszálltam a gépre, elmúlt minden parám. Úgy éreztem, ez, az! Ezt akarom. Most valami remek jön! Imádok repülni! Beszállástól leszállásig vigyorogva ültem.
A felszálláskor az erő, amivel a gép megindul, ahogy belenyom az ülésbe, a gyomromba jönnek a lepkék, bizsereg minden, de ez az az érzés, ami valami fantasztikus. Olyan, leírhatatlan. Rezeg mindened, és a hihetetlen sebesség, ahogy látod, hallod az erőt, amitől a gép emelkedik, ahogy megindul, gyorsít, te az ülésbe nyomva, mozdulni sem bírsz, csak átadod magad a lebegésnek. Jesszusom, de jóóóóóóóó! A két hölggyel mellettem egymásra nézünk és vigyorgunk, hallatszik valami woooooowww is valahonnan. Meg tudom érteni, mert tényleg ilyen. Elérjük a repülési magasságot, és azt érzem, menjünk vissza, mégegyszer szeretném!!!!
Hát, nem mentünk vissza... Elindultunk és bár felszálláskor már elküldtem az sms-t, hogy semmi nem mentheti meg tőlem most már Londont, de most érzem, ez tényleg így van! Elindultam, és kb két és fél óra, és megérkezem!
Még mindig mosolygok. Ez nem is fog változni egészen a megérkezésem utolsó pillanatáig, sőt, elmondhatom, hogy még sokkal - sokkal tovább is tart majd. Persze ezt még most nem tudom, csak ülök, a székemben, ami a várakozástól sokkal rosszabb utazási feltételt biztosít, de ez most itt nem érzem, majd csak másnap fogok úgy ébredni, hogy mindenem össze van törve, kicsavarva a hátam, a térdem. Most érzékelem, hogy a térdem és az előttem ülő ülése közé nem fér be a kézfejem sem, de ez nem érdekel, mert repülök!!! Időnként rámegyünk valami kőre, hiába, itt is kátyusak az utak, de sebaj, ettől csak jó az egész. A lepkék dolgoznak, az adrenalin olyan szinten önti el az agyam, hogy jóllakott napközisként vigyorgok végig.
Aztán eszembe jut: London! JÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖVVVVÖÖÖÖÖÖÖÖÖK!!!!
A folytatást írom majd, addig szálljunk fel megint, jelzem, nem én vettem fel, mielőtt még valaki azt hinné, én voltam olyan hülye, hogy a gépet betettem a táskába, ami felkerült a fejem fölé...
... hogy átléptem az 50000-es számot. Köszönöm, nem kell figyelmeztetni, hogy ez nem 50000 látogatót takar, csak az oldal 50000 letöltését, azaz ennyi "klikkelést".
Nekem ez is bőven elég. Áprilisban, amikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy némelyik bejegyzésemre annyi megjegyzés érkezik, ami közelit a félszázhoz. Igen, volt ilyen, nem is egy. Azt sem gondoltam volna, hogy ennyien kíváncsiak rá, hogy mit főzök, mit sütök, miről mi a véleményem, ami persze mindig mindenről bőségesen megvan...
És azt sem gondoltam, hogy a blog írása annyi örömet, és pozitív töltést tud adni, mint amennyit ad, és persze azt sem gondoltam, hogy ennek az ellenkezője is igaz lehet, miszerint a "népszerűséggel" jön olyasmi is, amivel nem számoltam.
Nem számoltam vele, hogy szinte teljes betekintést engedek az életembe, életünkbe. Nem számoltam vele, hogy bár alapvetően ilyen vagyok, nem szabad ennyire kiadnom magam. Vissza kell fognom a "lovakat", mert támadási felületet képzek magamon, magunkon, és ez lehet, hogy engem nem, de másokat esetleg zavarhat.
Mostantól kicsit visszafogottabb leszek, bár azért nem annyira, de mégis. Szerintem nem lehet majd észrevenni, ha mégis, akkor azért szóljatok!
Hogy miben lesz más? Nem sok dolog fog változni, de ami változik majd, attól ezen támadási felület érvénytelenségét veszti. Mert az fog történni, ami tulajdonképpen eddig is így volt, de azért most írásban is megerősítem, azaz, hogy végképp megzavarjak mindenkit leírom, hogy a bejegyzések megjelenési időpontja közel nem takarja a megírásuk időpontját, a megjelenésük időpontját. Eddig sem takarta, ezentúl meg pláne nem fogja, ráadásul a tartalmukat sem lehet majd időrendi sorrendbe tenni. Magyarán, követhetetlenné teszem, hogy mikor, hol voltam, hogy mikor, mit csináltam, hogy erről mikor írtam bejegyzést, és természetesen azt is, hogy ezt mikor tettem közzé.
Született ezen döntésem a saját és a körülöttem élők miatt.
Aki blogot ír, az szerintem tudja, hogy miért teszem mindezt. Aki nem ír blogot, az csak képzelje el a helyzetet, - amit természetesen én magam teremtettem - miszerint, szinte napra pontosan tudják a blogot olvasók, hogy hol jártam, mikor jártam ott, mikor kelek, mikor fekszem, stb, stb...
A mikor kelek, mikor fekszemmel kapcsolatban megint megjegyzem, a bejegyzések megjelenését be tudom állítani, majd azok automatikusan, maguktól a beállított időben látnak napvilágot. Nem kell a gép, az Internet mellett ülnöm ezen pillanatban, akár napokra előre is beállíthatok előre megírt, feltöltött bejegyzéseket.
Tehát, minden marad a régiben.
Egy valamin viszont még gondolkodnom kell, csak erre egy kis időt kérek. Ez a valami egy ajándék, ami annak jár, aki akár az ÖTVENEZREDIK is lehetett volna. Lehetett volna, mert nem tudom még véletlenül sem megmondani, hogy mikor történt a dolog...
Nem figyeltem rá, így utólag, meg már szinte mindegy is.
Ki fogok találni valamit, amivel meglephetek majd valakit, aki az a valaki lesz, aki megfelel a kitalált kiírásnak. Érzem, hogy roppant értelmesen fogalmaztam, de remélem, értitek.
Tehát, most elvonulok gondolkodni, és ha megvan az eredmény, jelentkezem! Sőt, lehet, hogy még előtte is jelentkezem valami mással...
Valamivel, valamikor, ami valamiről szól, ami valamikor történt... Hu, nagyon titokzatossá tettem a semmit, tehát most abba is hagyom.
Viszont, a kedvemért hallgassátok meg az egyik kedvencemet.
Ha valaki az írás és a dal között hasonlóságot vél felfedezni, lehet, hogy jó helyen jár, ki tudja...!?
