Már nem emlékszem, hogy a Mama kedvence elnevezés kitől származik, és arra sem, hogy miért kapta ezt a nevet.
Ez egy roppant egyszerű, de annál finomabb édesség, desszert.
A nagymamám készítette mindig, amikor nyáron a konyhában túl meleg volt, hogy süssön valamit, akkor jött ez az édesség.
Mama kedvence
Hozzávalók:
- babapiskóta, vagy piskóta darabok (esetleg egy elkészült piskóta szélei, maradékai)
- bármilyen főzős puding elkészítve (esetleg több féle, több színben)
A pudingot megfőzzük, és még melegen egy pohárba, vagy egy arra alkalmas edénybe adagoljuk. Adagolás közben a piskótából tört darabokat tegyük a pudingba. Ha kész, fedjük le, és tegyük a hűtőbe, ahol a piskóta, vagy babapiskóta jól megszívja magát a pudingban.
Tálaláskor esetleg csokoládét is reszelhetünk rá.
Amikor én megszülettem, rendelkeztem anyai ágon egy nagymamával és egy nagypapával, apai ágon egy nagymamával.
Én voltam mindkét ágon az elsőszülött (szegények, jól kikapták...) ezért megindult a kényeztetésemmel kapcsolatos rivalizálás, ami néha a szüleim hajkihullását eredményezte.
A "kinél lehetek a hétvégén versenyben" általában az anyai ág győzött, hiszen ott kertesházzal vártak, míg az apai ág egy belvárosi lakással rendelkezett. Szerettem a mamáéknál lenni, bármelyik mamát jelentette is ez a mondat.
Anyai nagymamám - Ibi mama - hétvégén lángost sütött, palacsintából hegyeket gyártott nekünk. Bármikor nekikezdett tejberizst csinálni, bár mindig elmondta, hogy az legalább egy óra, és hogy arra várni kell, és ha éhes vagyok (mintha az ember akkor enne tejberizst, amikor éhes...), akkor inkább egyek a nagynénémmel zöldbabfőzeléket (fúj!).
Egész nyarakat töltöttem el Ibimama és a papám társaságában. A mama reggel hajnalban, megjárta már a piacot, ami nem kis meló lehetett, mert igen, igen messze laktak tőle, busszal is legalább háromnegyed órára. Mire én felébredtem, friss, meleg kenyér várt, vagy a hajnalban begyúrt lángos, a megterített asztalon.
Nyáron a mama (mert a papa általában dolgozott) felszedelőzködött velem, meg az életbentartásomhoz nélkülözhetetlen fagyis termoszba adagolt körözöttel és friss paprikával, ropogós héjú kenyérrel. A nyakamba akasztotta az úszógumit, a törölközőmet és mentünk a strandra. Hat éves voltam, amikor megtanultam rendesen úszni. Addig csak víz alatt, amolyan halmozgással úsztam, viszont azt olyan jól műveltem, hogy a mai napig is jobban úszom víz alatt, mint a tetején. Felette még nem tudok, sőt a vízen járni se...
Kezdetben jártunk a Tungsram strandra, és a Dunacipő strandjára. A Dunacipő strandja egy pici "magán" strand volt, a Dunacipő Cipőgyár saját strandja. Nah, ez volt a kánaán... Összegyűltünk 20-an, 30-an gyerekek, és reggeltől, estig uraltuk a medencét. Ugráltunk, fagyiztunk, idővel, ahogy elérhető volt, játszottunk a ma már vicces kinézetű játékgépeken. Én fejesben voltam jó, és egy levegővel át tudtam úszni a medencét hosszában. (Nem kell nagy medencére gondolni, kb 10-12 , méter lehetett hosszában az egész) Erre roppant büszke voltam, mert rajtam kívül még talán egy-két fiú volt képes rá. Már ekkor kiderült, hogy valahol az őseim között halak is lehettek...
Reggel lementünk a strandra, délben felmentünk ebédelni. A strand kb 10 perc sétára volt a mamáéktól.
Ebédre hideg meggyleves, és jól megpirított krumplistészta kovászos uborkával volt a menü. Csak ezt ettem meg. A melegben nem voltam hajlandó mást enni. Szegény nagymamám dézsányi adag meggylevest főzött le minden héten, és kb ugyanígy járt a krumplistésztával is. Megebédeltünk és akkor jött a csendespihenő, ami így utólag átgondolva, az Ő pihenését szolgálta, mert csak Ő dőlt le egy kicsit aludni. Amikor felébredt, felszedelőzködtünk, megkaptam a törölközőmet a nyakamba és indultunk is a strandra, ahol záróra előtt nem tudott kirángatni a vízből. Hogy ezt Ő mennyire élvezte? Nem tudom. Szerintem annyira nem, mint én.
A mama sokat sütött. Ha mai szemmel nézném, igazi házitündér volt. Munka mellett úgy tartotta rendben a házat és a kertet, hogy a földről ehettünk volna mákostésztát, mert koszt soha, sehol nem lehetett találni nála. Nyáron befőzött, mindig állt az ablakban egy-két üveg kovászolni kitett uborka. Hétvégenként mindig ipari mennyiségű lángost sütött, ráadásul, messze híres lángost. Palacsintát sütött, meggyespiskótát, sült tojáshabot, és még sorolhatnám, hogy miket, és mennyit.
A konyha ablaka déli fekvésű volt, és volt, hogy negyven fok is volt benne nyáron... Ilyenkor, hogy ne kelljen órákig a hőségben állnia, este megcsinálta az egyik kedvencemet, amit mi csak Mama kedvencének hívtunk. Nem volt ez más, csak egy pohárba tördelt babapiskóta, és arra öntött puding, ami aztán a hűtőben várta, hogy a drága kicsi unoka megéhezzen rá. (a drága kicsi unoka, jelen esetben én voltam... majd az öcsém, és később az unokahúgom is bejött a képbe...)
Teltek az évek, én felnőttem, a mama megöregedett.
Aztán egy napsütéses tavaszi napon örökre itt hagyott minket. Nem szólt senkinek, hogy beteg. Nem mondta, hogy bármi is fájna. Nem panaszkodott. Egy napon kórházba került, majd két nap múlva végleg itt hagyott minket.
Hétfőn került be a kórházba. Hétfő éjszaka a három unokája ott volt vele. Az öcsém, az unokahúgom és én. Félrebeszélt, és furcsán vette a levegőt. Minden nagyobb lélegzetvételnél két-három másodperc szünet következett. Két-három másodperc döbbenetes csend.
Nem sírtunk, csak ültünk az ágya mellett.
A szobában rajta kívül még 5-6 beteg volt. Senki nem szólt ránk, hogy ne zavarjuk őket. Mindenki tudta, hogy az utolsó pillanatokat töltjük együtt. Aztán másnap megérkezett anyu, és leváltott minket, hogy hazamenjünk enni, fürödni, dolgozni. Szerdán délelőtt halt meg. Anyu ott volt vele. Azt mondta, hogy csendben ment el. Egyszer csak már nem vett többet levegőt. Csak remélni tudom, hogy nem voltak már fájdalmai, hogy megőrzött minket az emlékeiben, és hogy most is figyel ránk.
Ha most is figyel ránk, tudja, hogy nem múlik el úgy hónap, hogy ne ébrednék arra, hogy régen beszéltünk. Hogy fel kellene hívnom. Aztán rájövök, hogy soha nem beszélhetünk már. Soha.
Hihetetlenül hiányzik. Sokszor jut eszembe egy-egy mondata, amit egy-egy mondatomra válaszolt, és ezeket néha ki is mondom, hátha valaki válaszol rá, de csak én értem, mert aki még értené, az már nincs velem.
Nagyon hasonlítok rá. Nagyszájú, mindenlében kanál volt Ő mindig. Minden pletykáról tudott, mindent rögtön a fejünkre olvasott, ha úgy érezte, az a helyes. Kaptunk tőle mindig, ha valami nem úgy volt, ahogy szerinte helyes.
Rengeteg olyan mondása volt, ami máig a fülemben van. Sajátos, szarkasztikus humora volt, szerintem ezt is tőle örököltem.
És megörököltem ezt a "receptet" is, és sok másikat is. Bár az arcát már csak halványan "látom", az ízekre, illatokra, és a szavaira még mindig tisztán emlékszem.
A legjobb nagymama volt. A világ egyik legjobb döntése volt, hogy az Ő unokájának születtem.
