Láttam egy pár éve egy filmet, ami azóta már dvd formájában is a tulajdonomban van.
Ma megint eszembe jutott. Amikor anno a moziban ülve néztük, az a fajta élmény volt, ami után olyan csönd marad, hogy hallani azt a bizonyos legyet is, aki zümmög.
Csöndben állsz fel a székből, és dolgozik az agyad...
(Ilyesmi volt anno a Thelma és Louise is, ami után emlékszem, hogy már úgy dobtak ki a moziból, mert hosszú, hosszú percekig csak ültünk és bambultunk magunk elé.)
Nem mesélem el, hogy a film miről szól. Nem mesélem el, mert mindenképpen ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg.
Van benne egy rész, amikor az egyik szereplő Jean (Sandra Bullock), valami olyasmit mond, ami úgy szíven ütött, azt éreztem, jesszusom, ez tényleg így van!
Valami ilyesmi a szöveg:
„Reggel felébredek és dühös vagyok. Állandóan mérges vagyok, és nem tudom miért!”
Jah, valahogy így van ez mostanában. Olyan sokszor érzem, hogy mérges vagyok. Hol azért, mert hülyének néznek, hol azért mert emberszámba se vesznek, hol azért, mert olyan, mintha láthatatlan lennék... Valami ilyesmit érzek mostanában én is. Egy ideje. Jó ideje.
Ha elém állnak a sorban, ha a sorszámom ellenére előttem hívnak be valakit, aki utánam érkezett, ha kioszt az eladó, ha csak azért állít meg a rendőr, mert engem meg mer állítani, míg az előttem, mögöttem lévő nagy fekete autóst nem... Ha olyan dolgokat hallok vissza, ami a fűszálból kiindulva a erdő, mező lett... Ha saját magam moderálom a saját blogomat mások miatt. Nah, ezekért például nagyon mérges vagyok. És ez sajnos mostanában olyan sűrűn van. Szinte folyamatosan...
Mindenképpen nézzétek meg a filmet, érdemes!