Két percre nem figyeltem...

Két percre nem figyeltem... és negyven lettem...

Szerda este még azt hittem, hogy ez is egy "csendben eltelik" születésnap lesz...

Aztán... csütörtök reggel valaki úgy intézte, hogy bár szabadságon voltam és aludni szerettem volna, reggel 7.30-kor telefoncsörgésre ébredjek... aztán, hogy nehogy visszafeküdjek, tíz perc múlva valami hülye indokkal megint felhívjon... aztán apukám jött a sorban, és ő hívott, aztán éreztem, hogy ez nem az a nap, amikor én 10-ig alszom... felkeltem, kikecmeregtem a konyhába, hogy akkor megcsinálom a kávémat..., de mivel láttam, hogy van némi mosogatnivaló, akkor azt már elmosom, és erre csöngettek... Aki ismer, tudja, hogy nem nyitok ajtót senkinek... vagy csak nagyon ritkán. Reggel, kávézás előtt meg biztos, hogy nem...

De valahogy éreztem, hogy ki kellene nyitni az ajtót... kinyitottam..

... és ott állt valaki, két bazi nagy lufival, meg egy nagy dobozzal, egy nagy csomaggal a lába előtt... hallottam, hogy röhögcsél, én álltam és csak annyit tudtam kinyögni, hogy hát, te meg ki a franc vagy?  Nem láttam az arcát, nem láttam belőle semmit, csak a cipőjét... és hallottam, hogy halkan röhög, de nem tudtam kivenni, hogy de ki eeeeeeez?

Aztán elhúzta a lufikat és megláttam, hogy ez a valaki az egyik legfontosabb, és amilyen dilis, megszervezte, hogy átutazta Európát és most itt áll lufival, tortával, csomaggal, ajándékkal, egy bazi nagy szemüveggel, amin egy bazi nagy 40-es szám van strasszokkal... és vihog, mint a hülye és én is röhögök és állunk az ajtóban és én csak annyit tudtam mondani, hogy te hogy kerülsz ide????? És röhögünk, mint a hülyék az ajtóban... és aztán elkezdődött a születésnapom... és egész nap vigyorogtam, mint a tejbetök, és ez még most is tart..., mert ez az egész olyan volt, mint a filmeken, hogy jön, hozza a piros Kitchen Aidet... tortába öntve, hozza magát és röhögünk és vihogunk, mintha nem is éppen a negyvenedik születésnapomat tölteném be éppen, hanem a tizennyolcadikat...

És azóta is vigyorgok... és bár valóban úgy van, hogy olyan, mintha valami elveszett volna, mintha tényleg eltűnt volna a 20 és a 40 között az a húsz év... mégsem élem meg tragédiaként, pedig bevallom, féltem tőle... mert ez amolyan jéééééézusom, máááááááár 40????? dolog és eddig mindenki, minden ismerősöm azt mesélte, hogy majd figyeljem meg, hogy ez olyan lesz, hogy megrémiszt, és majd magamba fogok zuhanni, hogy ez már azért valami, és stb., de én két napja nem csinálok mást, csak vigyorgok és vigyorgok és tortát zabálok és rózsát szaglászok és vigyorgok, aztán kezdem megint az egészet az elején... és vigyorgok és vigyorgok...

----------------------

Kaptam sok-sok e-mailt, de volt egy, ami nagyon meghatott... Gyöngyi küldött nekem egy dalt... Meghallgattam és azt éreztem, hogy ez az. Ezt érzem, amiről ez a dal is szól... azaz, kicsit nem figyeltem, és 40 lettem... :) Gyöngyi, köszönöm, itt is!:)