A kihagyhatatlan - Camden Town...Camden Market

Még mindig London...

És most Camden Town, ami nem más, mint az úgynevezett bohém negyed, vagy kulturális negyed, vagy valami hasonló. Legforgalmasabb része, ha minden igaz, a Camden Market, azaz a piac. Nah, itt aztán van minden. Bizonyos híresztelések szerint minden kapható, amit fű alatt és fű felett vásárolni lehet. Erről én nem tudok, én csak a fű feletti részét láttam...

Rendőri megjelenés érzékelhető, bár nem túlzottan. Busszal érkeztünk (természetesen pirossal, emeletessel), majd kis gyaloglás után már a kanális feletti hídnál voltunk... Mesébe illő bejárat, mintha Alice országába készülnénk... A levelek alatt elhaladva, a híd túloldalán már vár ránk a Camden Market, áthaladunk és itt figyelmeztetnek, itt sem szeretik a kamerát, több helyen is tábla tiltja a fényképezést. Hát, mit nekem ilyesmi... Még nem dobtak ki sehonnan, még csak egyszer fordult elő, hogy valahol rám szóltak volna. Eddig sikerült mindig úgy fényképeznem, hogy az nem tűnt fel senkinek, tehát, mehetünk, hol az a piac?

Már most részeg lennék a látottaktól, megrészegít a látvány? Jah, nem, még csak simán bemozdultam a fényképezésnél... Nah, haladjunk szépen tovább!

Nah, itt van. A bejárat, felette a felirat, ami sajnos nem látszik túl jól: Camden Lock, a kanális neve, amiről majd kicsit később írok. Most menjünk már be végre!

Lovakat ábrázoló szobrok mindenfele. Az a hír járja, hogy régebben ez a hely, istálló, vagy lószálló, vagy valami hasonló volt. Ezt erősíti a piac ezen részének istálló szerű kialakítása, ahol a boltok egy-egy "karámban" foglalnak helyet. Ez a piac, illetve, ennek a piacnak egy része égett le 2008. februárjában, amiről szinte minden hírportál beszámolt, mert óriási, ház magasságú lángok csaptak fel. A piac, illetve a piac közelében lévő szórakozóhelyek jó része leégett, valószínűleg ezért is folyik jelenleg is az újjáépítése. És nem akármilyen szinten, mert már most látni, hogy nagyon alaposan, gondosan, átgondoltan készül az új rész, majd erről is jönnek képek!

Lovakra természetesen mindenhol kiírva, hogy ne fogdosd, ne ülj, ne mássz fel rá...

Ez az istállónak álcázott rész. Hétköznap voltunk, és viszonylag korán, így elég sok árus még zárva volt. Kevés volt a nézelődő is, hála az égnek... Azt olvastam valahol, hogy hétvégén kb 300.000 ember fordul itt meg egy nap. Jaj, de jó, hogy ezt most nem látni!

Szál egy ló a szélben, illetve egy csapatnyi ló szál a szélben...

Ezt a részt például most építik. A hátsó részen még dolgoznak, ott még árusok sincsenek.

Ez is az új rész. Ahhoz képest, hogy ez egy amolyan hobo piac, igényes minden. Tisztaság van, és sehol sincs, az a kínai piac érzése az embernek. Érdekes, hogy az itt élő kínaiak, itt meg tudták azt tanulni, hogy nem köpködnek a földre, nem hagynak maguk körül mocskot, szemetet, rendetlenséget. A kifőzdék gusztusosak, nincs az az érzése az embernek, hogy a földről eszik...

Ő nem velünk volt. Londonban nagyon ritkán van olyan pillanat, amikor olyan fényképet lehet készíteni, amin senki sincs, szinte lehetetlen... Egyszerűen lehetetlen egy olyan képet csinálni, amibe valaki ne nézett volna bele, ne ment volna át, ne akkor ért volna oda... Hogy például Ő, hogy került a képre, amikor a lovakat akartam fényképezni a hátsó falon, azt nem tudom, de mindegy, öt perc hírnév mindenkinek jár...

Már mutattam egy kalapot, amit nem engedtek, hogy megvegyek... Ezt sem engedték meg, és még lesz egy pár, amiről lebeszéltek. Ezt például nagyon el tudnám képzelni influenza idején, mert rögtön orrmaszk is van rajta... És a színe! Nem értem, hogy miért ne hordhatnék egy ilyet? Most komolyan? Nyáron napernyőként is üzemel, télen sapkaként... És legalább messziről meg lehetne látni benne... Jó, a kocsiba ezzel sem férnék be, ez igaz, de minden problémával a maga idejében kell foglalkozni, szerintem megoldanám!

Nah, még ezt a kis decens változatot sem hagyták... Az lesz a vége, hogy bedühödök, és veszek valami olyat, hogy.....

Mondjuk egy pinket. Az milyen jól menne a vörös hajamhoz! Ezt még fel is próbáltam. És szerintem csudaszép voltam benne! A rám néző tekintetek kicsit mást mutattak, de roppant önbizalmamat ez nem tudta letörni. Egyszer lesz egy ilyenem, vagy valami hasonlóm!

Ezen kép elkészítéséhez megvártam egy kb 15 főből álló csoport áthaladását, akik lassúak voltak, mint a csiga. Én meg kicsit sem vagyok az a türelmes fajta. Már dolgozom rajta, hogy ez megváltozzon, de egyenlőre elég kis sikerrel...

Ha majd egyszer nagy leszek, és nagy-nagy kapuja lesz a nagy-nagy házamnak, akkor ilyesmi kaput szeretnék. Addig meg csak nézegetem ezt a képet, és arra gondolok, hej, ha nálunk a piacon ilyen kapuk lennének a standok előtt, akkor a Harrods árain kapnánk mindent... Ez meg itt egy olyan piac, ahol lehet kapni még használtruhát is, és az is ilyen kapu mögött van ám... Nah, ilyeneken gondolkodom, és azt érzem, ó, hogy mennyire hülye vagy, hogy ilyeneken jár az agyad! Mert ettől ugyan nem lesz jobb neked, sőt!

Voltatok már a Budapesten lévő legnagyobb kínai piacon, az Orczy térnél? Majdnem ilyen, ugye? Ugye? Jah, nem? De miért nem???

Azon rész másik oldala, amire negyed órát vártam, mert muszáj volt lefényképezni, annyira szép.

Aranynők ketrece. Vagy valami hasonló.

Munkásököl, vasököl.... A többiek, akik ücsörögnek, szerintem magyar vendégmunkások... Bocsánat, ez kicsúszott... szenya szepy smile...

Ez a rész sajnos zárva volt, és végre egy kép, amin nincs senki... Szerintem én vagyok az egyedüli, aki Londonban olyan részletet tudott bármiről fényképezni, amin nincs egyetlen egy ember sem! El fogom adni ezt a képet valahova! Csak tudnám, hogy hova?

Izzósor választék. Azt nem tudom, hogy karácsonyfára szánták e őket, de tény, hogy volt egész jópofa is köztük. Azon ritka stand volt, ahol lehetett fényképezni...

Jó, egy kicsit gáz, így alulról, olyan zsibvásár jellege van, de tényleg volt, amelyik tetszett...

Például ezek tetszettek:

Ez volt a legszebb, bár a fotó nem adja vissza, tényleg egész jól nézett ki. Nem tudom, hogy miből van, talán valamilyen levélből, vagy nem tudom miből. Jah, és azt sem tudom, hogy mennyi ideig bírja, hogy ne gyulladjon meg... Lehet, hogy ettől égett le anno a piac??? Ez most jutott az eszembe. Ez is kínai stand volt. Egy kedvesen mosolygó kínai pasi volt az eladó, aki zokszó nélkül mondott igent, a - Lehet fényképezni? - kérdésre. És mosolygott! Kész vagyok tőle, hogy itt mindenki mosolyog! Még az egyébként morcos kínaiak is!

Ez az izzó, amikor világit, olyan, mintha szőrös lenne. Ahogy apukám mondaná: érdekes.

Nah, itt nem voltunk bent.

Hétköznapi viselet punkoknak, vagy ki tudja kiknek...

Piros csillár valakinek? Nem tudom, hogy miből van, viszont nálam nem férne el, ezért én ott hagytam... Ha valaki megveszi, elárulja majd, hogy miből van???

Itt lehet tömni azt a bizonyos korgó gyomrot. Kifőzdék minden mennyiségben. Van itt kínai, fánksütő, indiai, mittudomén mi, szóval, nem maradunk éhen! És olyan illat szál a szélben, hogy az ember már jó előre érzi, hogy ebédidőőőőőőőőő van! És kulturált, és nem csótányos, és egyáltalán.

Vehetünk ruhát az utcára, vagy egy buliba, vagy vehetünk ruhát, amit más az utcára nem hordana, de ez itt kérem London, itt aztán mindenki úgy öltözik, ahogy akar. Ezt a nézőközönséget már igen nehéz meghökkenteni!

Vehetünk keleti, vagy nyugati boszorkány jelmezt, hajóskapitány ruhát, bombanő rucit, szóval, bármit:

Öltözhetünk állatidomárnak, huszárnak, vagy vízitündérnek...

Száguldás, Porsche, szerelem... Majdnem. Itt ücsörgés a robogón, evés, ivás, dinom-dánom...

Ugyanez másik szögből... A robogók csak félig vannak meg, elhajtani közel lehetetlen velük...

Vehetünk harisnyát minden stílusban. Szerintem, ha jobban körülnézünk, még műlábat is kapunk, mert itt aztán kevés olyan dolog van, ami nincs!

Csodálkoztam volna, ha lett volna hely a motorokon. Természetesen mindenki robogózott, és evett.

Szegény hölgyeményt hosszú, hosszú ideig szinte üldöztem, hogy le tudjam fényképezni, erre amikor sikerül, pont az nem látszik, aminek látszódnia kellene, azaz, hogy úgy van felöltözve, mintha egy egész bizsutéria lenne rajta, természetesen különböző színben és stílusban...

Ennyi mászkálás után az a minimum, hogy leülünk és iszunk egy kávét, vagy aki szereti, az sört, én egy pohár szódát, illetve, mivel az nincs, általában colázom, így legalább ébren is maradok...

Bőrfotel! Mindenhol fotelben fetrengés van. A Starbucksban, már a McDonaldsokban is fotelek vannak... Hiába, rájöttek, ha jól érzed magad, nem egy műanyagszéken nyomorogsz, akkor lehet, hogy maradsz még, iszol, eszel valamit, költöd még a pénzed, jah, és nem utolsó sorban, visszajössz hozzájuk. Ha lehet, már holnap, és holnapután, és azután... Ez a foteles variáció nekem nagyon bejön. Tetszik, hogy forgalmas helyen az ablakban ülve tudok tátikázni, nézni a forgalmat, bambulni, mozizni. Jó, ehhez persze az kell, hogy hely is legyen az ablakban, de ez valahogy eddig mindig sikerült. Ha nem az ablakban, akkor a kinti részen, ahol kényelmes székekben még napozni is lehet. Nah, itt el kell, hogy megint mondjam, nagy kegyes volt hozzám az időjárás! Tősgyökeres londoni lakosok szerint még soha nem volt ilyen idő szeptember végén. Az ottlétem 13 napja alatt egyetlen egyszer sem esett eső! Szinte folyamatosan sütött a nap, sőt, többször szikrázó napsütésben volt részem. Volt, hogy olyan meleg volt, hogy az árnyékba kellett leülni, mert nem bírtam a hunyorgást... Szóval, jó volt. Nagyon jó.

Már megint rejtvény!

Nah, mi lehet ez???

Segítség most csak annyi, hogy a kép Londonban készült...

Egy "nehéz" nap - és annak éjszakája...

Nem ébredtem korán. Bár addigi napjaim ébredése londoni idő szerint 7-8 óra, vagy legkésőbb 9-re volt tehető, aznap ha minden igaz majdnem 10-ig aludtam. Biztos tudtam, vagy a tudatalattim tudta, hogy minél kevesebb időt kellene "tiszta tudattal" töltenem. Nehéz nap előtt álltam. Egy hosszú, "nehéz" nap előtt. Pakolni kellett, belezsúfolni a bőröndbe mindent, belezsúfolni a fejembe, a lelkembe mindent, amit magammal kell vinnem. Mert itt hagyom Londont. Remélhetőleg nem lesz hosszú az idő, és jövök megint, mégis raktároznom kell. És itt nem a bőrönd tartalmára gondolok főleg.

Bepakoltunk, aztán kipakoltunk, aztán ezt kb háromszor megismételtük, hogy a lehető legjobb elrendezésben kerüljön minden a csomagként feladandó, természetesen vadi új, gyönyörűséges fekete lakk bőröndömbe. Iszonyat olcsón jutottam hozzá, egy rövid hezitálás után a Primark-ban... Mindössze 17 font volt, ennyiért hiba lett volna ott hagyni, hogy mások parádézhassanak vele, helyettem. Gyönyörű, könnyű, és kígyót utánzó fekete lakk borítása van. Valószínűleg a természetben viszonylag kevés kígyóból lesz bőrönd, mondjuk hála az égnek! Úgy tudom, hogy a kígyóbőrből készült dolgokat folyamatosan olajjal kell kenegetni, hogy ki ne száradjanak, nem is beszélve arról, hogy kicsit "belehalnék", ha egy állat bőrét a cipőn kívüli formában kellene magamra öltenem, vagy magam körül elviselnem... Tehát, megküzdöttünk a bőrönddel, majd nyugtáztuk, hogy hát, ez tuti, hogy több, mint a megengedett 15 kiló... Gyors Internetes ügyintézés, miszerint, vásároljunk túlsúlyt... Bár a légitársaság úgy hirdeti, hogy a neten vásárlással járunk a legjobban, láss csodát, nincs rá lehetőség a neten, csak a 06-90-el kezdődő telefonszámuk felhívásával... Ok, ezt is megoldottuk, 20 kilóig pakolhatok. Bőrönd megemel, most állj, mert már kb ott tartunk. Kézitáskának nevezett, a gépre felvihető táskám bőven meghaladja az előírt méreteket, és még becsukni sem tudom... Szuper. Akkor mit hagyjak itt?

Semmit. Amit bekészítettem, azt már pedig el fogom vinni, maximum leülök és megeszem a chek-in előtt, ha nem engedik fel a gépre...

Négy körül kell indulnunk és még alig van dél. Megkapom az "utolsó ebédemet" Londonban. Természetesen valami könnyűt, hogy azért biztos, ami biztos, ne legyen gond a gépen... Készül egy szendvics természetesen bagelből, a Tescoban kapható sonkával, vízitormával, és hogy nehogy szomjan haljak, a kedvenc üdítőmmel, a citromos light colával. Ezt anno lehetett kapni Ausztriában is, de már ott sincs. Nem szeretem az édes üdítőket, de nem szeretem a magyar light colákat sem, mert szerintem fogkrém ízük van. Ennek a citromos változatnak nagy előnye, hogy nem édes, nincs fogkrém íze, viszont sok-sok szénsav van benne, amit szeretek, szóval, tökéletes, és még Arankám szerint világítani is fogok tőle egy idő után, ha sokat iszom belőle... Ezt kezdetben én sem értettem, de aztán magamtól rájöttem, így nem írom le, hogy mit is ért ezalatt...

Ok, ebéd elfogyasztva, zabszem már elhelyezve azon a bizonyos helyen, kicsit sem parázok, szeretek repülni, mégis olyan szinten felpörgetem magam, hogy lassan levegőt sem kapok. Még van idő, tehát elmegyünk, megetetjük a mókusokat. Jó kis kikapcsolódás, mert már magamon kívül vagyok, de teljesen. Mindjárt indulok haza. Várom is, meg nem is. Nagyon hiányoznak az otthon maradottak, de itt is itt hagyok valakit, aki hiányozni fog. Jó, tudom, hogy csak pár hónap, tudom, hogy van telefon, meg skype, meg e-mail, de akkor is. A francba, ez így sehogy sem jó. Nagyon mennék, és nagyon maradnék is. Ez a közel két hét olyan pörgésben telt, hogy időm nem volt azon gondolkodni, hogy ne szokjak nagyon hozzá, mert nem maradok, el fog jönni az idő, pakolni kell, és hazamenni.

Nem vihetek magammal, csak tárgyakat, mást nem.

De ok, nyugtatom magam, hogy jövök, nem is olyan sokára. Egy csomó cuccot letétbe helyezek, hogy mindenki biztos legyen benne, nem most voltam itt utoljára. Marad az esőelhárító kabátom, amit a közel két hét alatt minden áldott nap azért cipeltem magammal, mert úgy tűnt, ha velem van, nem fog esni az eső, se fújni a szél. Itt hagyom, mert csak itt van rá szükségem, és ha jövök majd, legalább már ezt nem kell becsomagolnom.

Az eltelt napok alatt annyi mindent láttam, annyi helyen voltam, hogy a vadi új cipőm szó szerint elszakadt (hurrá, nem kell hazavinni, kb fél kilót nyertem a bőröndöm súlyából). Leharcoltam magam teljesen. Ezen idő alatt voltam náthás, valószínűleg a náthára szedett gyógyszerektől a gyomrom is fellázadt. Kész van a térdem, lassan lábra sem tudok állni. Az utolsó napokban már csak tántorogtam. Szinte szó szerint, és közel sem az alkoholtól, mert az utolsó napokban azt sem ittam, sőt addig se nagyon.

Hogy mindenki kívánságát teljesítsem, az utolsó előtti napon belevetettem magam a bevásárlásba. Megkerestem anyukámnak a legszebb Londonos hűtőmágnest (piros telefonfülke, London felirattal), felhajtottam az öcsémnek a bobby sapkát, ami kicsit ugyan gagyinak látszik, de ez van, igazit nem árulnak üzletben, csak különböző aukciós portálokon, viszont arról most lekéstem... Felhajtottam némi (sok) csokoládét, és egyéb nyalánkságot, majd elcaplattam abba a boltba, ahol azt a bizonyos marcipán tortabevonót láttam. Nah, itt már éreztem, hogy az amúgy is sajgó térdemnek most volt elég... A vásárlás után a buszmegálló megközelítésekor messziről láttam, hogy bizony az én buszom ott áll, éppen szállnak fel rá. Kicsit gyorsítani kellene, de már lépni is alig bírok, viszont így a busz itt fog hagyni... Fenét hagyott ott. Látta, hogy jövök, látta, hogy húzom a lábam, mint egy sánta, nyomorék. Megvárt, megvárta míg eltorzult arccal felszállok a buszra, megvárta, míg leülök. Tette ezt emberbaráti szeretetből, mert már rég mehetett volna, rég messze lehetne innen. És én ezt készülök magam mögött hagyni, hogy újra belevessem magam a tradicionális magyar közegbe, a dudáló, vadbarom módon vezetők közé, az anyázó, ideges, mindig rohanó magyar közegbe. Francba, hogy ez mennyire nem hiányzik. Nem hiányzik a tülekedés, a lökdösődés, a mosoly nélküliség. Hát, csoda, hogy kész vagyok?

Nem, nem csoda. És tudom, hogy valójában nem ez a legnagyobb gond, tudom, hogy nem ezért ilyen rossz ez az egész.

Pocsék vagyok búcsúzkodásból, és bőven megbuktam már "kikiséréskor" is. Magyarán, mindig bőgök. Vagyis, ritkán fordul elő, hogy nem. Volt már, hogy annyira kész voltam egy késés miatti várakozáskor, hogy úgy éreztem, ha nem jön öt percen belül, valakit meg kell ölelnem, mert nem bírom tovább! Hála az égnek, jött, és nem kellett idegeneket ölelgetnem... Ezért akkor nagyon hálás voltam utólag...

Az idő átcsap rohanósba, indulnunk kell...

Buszra szállunk, utazunk, majd megérkezünk a reptérre. Első körben lemérjük a bőröndöt, benne vagyok a 20 kiló + 10 %-ban, akkor jöhet az állapotmegóvás miatti tekercselés, magyarán, a folpack felcsavarása... Szegény bőrönd úgy néz ki, mint egy nagy báb, a mellettünk ülő idős házaspár ufóként tekint ránk. Szerintem még soha nem láttak ilyesmit. Ráadásul ketten egy fele akkora táskával vannak, mint az én bőröndöm... Ha majd öreg leszek, biztos nekem is csak ennyi cuccom lesz, de még "fiatal" vagyok, és millió felesleges dolgot kell magammal cipelnem, melyekről most még azt gondolom, hogy jó, ha nálam vannak...

Bőröndöt feladtam, elindulunk a tranzit felé. Ok, akkor most jön, ami nekünk nagyon nem megy. Nem részletezem, de persze bőgtem. Egyedül megyek tovább, ide már csak én mehetek be. Innentől kezdve kinyitották a szememben a csapot. Végig bőgtem, miközben a vám felé haladtam. Érdekes, de most nem vetették le a cipőmet. Most magamtól eszembe jutott, hogy tele van a zsebem telefonnal, pénzzel. A táskám miatt hívtak csak vissza, amiben valamilyen beazonosíthatatlan dolgot fedeztek fel... Megnyugtattam őket, hogy csak az öcsémnek szánt gyertya az, ami Apple Macintosh illatú... Mivel, szerintem ők sem láttak még ilyet, kisebb tömeg képződik, mindenki megcsodálja a gyertyát, majd még egy kis turkálás során megtalálták a pumpás sprayt, amibe még Pesten fertőtlenítő szert öntöttem, és mivel már alig van benne, elhelyeztem a kézi poggyászomban. A tubus henger alakú, kb 15 cm hosszú, és egy külön pukifóliás nejlonba van csomagolva. Magam sem tudom, hogy miért van a kézitáskában, de már mindegy is. A vámos (vagy hogy hívják őket...) turkálás közben megtalálja, kézbe veszi, majd egy pillanat múlva kéjes vigyorral rám néz és visszateszi a táskámba. Pár pillanat eltelte után esett le, hogy mire gondolhatott, mi az, de jelenlegi állapotomban, bőven nem érdekel, hogy mit gondol, nem szégyenkezem, főleg nem, hogy tudom, hogy félreértelmezte azt a bizonyos olajsprays flakont... Mosolyog és utamra is enged. Belevetem magam a tranzitba, megyek, befújom magam a parfümömmel, mert úgy érzem, hogy ez most jót fog tenni. Kíváncsi arcok néznek rám, közben persze szipogok és folyik a könnyem. A parfümös részlegnél a tükörbe nézve érzékelem, hogy úgy nézek ki megint, mint egy elmeháborodott, csak most a sminkem elmaszatolódása miatt inkább egy örültre hasonlítok. Megkeresem a mosdót, de hogy kicsit egyedül legyek, megpróbálkozom a mozgássérült részleggel. Nem tudom becsukni az ajtót, tehát mehetek a sima női szakaszba. Itt megint többen megcsodálnak, hiába, biztos ritkán látni olyan hülyét, aki manapság egy repülőtéren, nagy magányában sírdogál. Kis sminkellenőrzés, igazítás, és nagy megkönnyebbülés, mert befut még egy diszpéldány, aki szinten duda orral, kibőgött szemmel érkezik... Hurrá, legalább nem csak engem néznek a kamerákon, nem csak rám szegeződik sok-sok értetlen pillantás, nem csak én leszek benne az esti hírekben...

Hosszú, hosszú idő jön, míg várom, hogy kiírják, melyik kapunál fogok beszállni... Hosszú, hosszú idő, míg egyedül vagyok. A gondolataimmal, a folyamatosan feltörő síráskényszeremmel... De nem sírok (csak néha), mert már nagylány vagyok, és tudok uralkodni az érzéseimen. Majd már nem sírok, mert már indulatossá kezdek lenni, mert a 19.55-kor induló géphez 19.30-kor még nincs meg, hogy melyik kaputól megy... A fenébe, most viszont már ne húzzák az időt, mert most meg már az van rajtam, hogy nagyon mennék, akkor legyen valami!

És megszületik az eredmény, többen felpattannak a székükből, és rohannak a kiírt szám felé. Hála az égnek, jó helyen álltam, így viszonylag időben érkeztem, még a lábam húzásával együtt is... Talán nyolcadikként állok be a sorba. Itt újabb 20 perc ácsorgás jön, hiába, aki fapadossal utazik, azzal aztán mindent meg lehet csinálni...

Majd megjelenik a "stáb", kiengednek, így gyalog (hurrá) megközelíthetem a gépet. Ok, csak kb 50 méter, de még fel kell mászni a lépcsőn, miközben én már hajlítani nem tudom a lábam...

Úrrá lesz rajtam az életösztön, összeszedem magam, felrohanok a lépcsőn, átnyomom a táskámat (amit azóta már ketté szedtem, hogy végre be tudjam zárnia) a széksorok között, hátra, a szárny mögé, és bevágom magam az ablak mellé. Yes, megvan, megint ablak mellett, a kedvenc helyemen utazom! És megtörténik a csoda, olyan kevesen vagyunk, hogy végig egyedül ülök, nem ül mellém senki. (Hurrá!)

Megnyugszom, és nyugtázom, igen, megint ott ülök, amiről már az ide vezető úttal kapcsolatban írtam, hogy jesszusom, hogy én ezt hogy szeretem. Jött a pantomim előadás, majd nekirugaszkodtunk. A beszálláskor megint bekapcsolt rajtam a "VIGYORGÁS ON" kapcsoló. Mostantól megint vigyorgok, mert megint jön az a bizonyos kimondhatatlanul jó dolog, amit úgy hívnak felszállás, repülés. Bár most sötét volt, és a fényképezőgép csak ennyit látott az ablakból kinézve, de szabad szemmel, azért ennél sokkal több volt látható...

Megtámogattam a képet egy kis plusz fénnyel, így már látszik, hogy mit is láttam, ha kinéztem az ablakon:

Szeret engem valaki odafent, hogy tudta, hogy szükségem van az egyedüllétre, most ne kelljen beszélgetnem, "elviselnem" valakit magam mellett... Annyira szeret engem ez a valaki, hogy elintézte, hogy a hazafelé úton végig egyedül ültem a széksorban, bár láttam, hogy a gép hátuljából valaki próbálkozott "kitörni" a bezártságából, de biztos csudi aranyos képet vághattam, amikor bevizsgálta a lehetőségeket, és másik széksort választott a helycseréjéhez. Jó, szerintem volt bőven lehetősége, mert az előttem lévő sor teljesen üresen tátongott egy ideig, és nem csak ebből a két lehetőségből lehetett választani, volt hely a gépen, bőven.

Szuperül elterveztem, hogy majd milyen fényképeket csinálok... Aztán felszálltunk, a fényképezőgép két kattintás után lemerült, telefon kikapcsolva a táskámban, és mivel bemondták, hogy még offline üzemmódban sem lehet, nem kapcsoltam vissza csak a fényképezés kedvéért. Tehát szuper eltervezésből annyi lett, hogy Budapest fölé érve pánikszerűen megkerestem a táskámban kallódó elemeket, és még kb 4 képet kierőszakoltam a gépből. Bár, odafentről mesés látvány az éjszakai város, számolnom kellett volna azzal, hogy mindeközben a gép halad, így nem állóképet készítek... Így lett ez a kép a felismerhetetlen fénycsíkok képe. Nekem mégis tetszik. Úgysem tudom, hogy mi volt az, amit láttam, mert nem ismertem föl, akkor meg, nem mindegy, hogy milyen a kép róla? Dehogynem... Furcsa, hogy az ember próbál megörökíteni egy csomó dolgot, hogy aztán el tudja mesélni, meg tudja mutatni, alátámasztva a fotóval. És legtöbbször a kép semmit nem ad vissza abból, hogy milyen is volt valójában, amit láttatni szeretnék.

Ereszkedünk és a vigyorgás még mindig tart. Jaj de jó lehet annak, aki ezt napi szinten átéli, bár gondolom, ez is lehet unalmas, de ez most valahogy hihetetlennek tűnik... Valahonnan hallom, hogy milyen hamar ideértünk, rákérdezek, hogy hány óra is van most Pesten, és megdöbbenek, hogy nem volt két óra sem az út.

A telefon már a gépen visszakapcsol, és pánikszerű sms kiküldése is megtörténik, miszerint, megérkeztem, és már le is szálltam, fél órával a kiírt időpont előtt... Jesszusom, nehogy ne várjanak rám, mert egyedül csak húzni tudom a lábam/bőröndöm, hazajutni nem tudok!

Nem kellett sokat várni, megnyugtattak, hogy nem felejtenek a reptéren, nem én leszek a következő főszereplője a Tranzit című filmnek... Huh, ez jó hír, akkor már kicsit nyugodtabb vagyok...

A "VIGYORGÁS ON" még mindig működött. Megint nyugtáztam, hogy repülni jó, egyedül három székben ülve, feltett, kinyújtott lábbal, farmerdzsekivel a hátam mögött betámasztva, hogy a hátam is normál emberi tartásban legyen, pláne jó!

Leszállás, kiszállás, azaz lesétáltunk a lépcsőn, kisétáltunk az épülethez. Hát, hogy is mondjam, azért érdekes dolog Ferihegyen a reptér aszfaltján sétikálni, közben fényképezni a már bekapcsolt telefonnal... Olyan megnyugvással tölti el az embert, jól van, beszámíthatónak látszom, hagyják, hogy egyedül, bár kordonnal vezetve közelítsem meg az épületet, ezek szerint most nem nézek ki vigyorgó elmebetegnek! Valamilyen csoda folytán hajlik a térdem, mintha nem húznám a lábam, megint tudok járni, ha kiérek, nem egy félnyomorékot kell fogadni, ez azért jó hír, lehet, hogy máskor is három széken kellene ülni, feltett lábbal? Nah, persze, álmodik a nyomor...

A bőröndök viszonylag hamar kipörögtek, bár lassabban, mint amikor "kifele" menet Loutonban megérkeztünk. Jól tettem, hogy becsavartam folpackkal, mert így is elszenvedett némi "értékcsökkenést", ráadásul hason érkezett meg, bár így könnyebb volt leemelnem. (És most nem estem utána, hála az égnek, kívülre került a futószalagon, így megmenekültem attól, hogy megint behasaljak arra...)

Innen már csak az jön, hogy kiérkezve integetnek nekem és mosolyognak rám, majd elutasítom a hazáig való vezetést, mert nem vagyok benne biztos, hogy tudnám, hogy most melyik a "jó oldal"...

Hazaértem. Itthon vagyok. És jéééééééé, mindenki jó irányban közlekedik, viszont most én nézek rossz irányba, mielőtt lelépek a járdáról. Semmi kétség, légnyomást kaptam, vagy tényleg megháborodtam. Esetleg lehet, hogy vissza kell szoknom, ahhoz, amiről eddig azt gondoltam, hogy soha nem tudnám fordítva csinálni??? Muszáj leszek nagyon gyorsan leellenőrizni, hogy tényleg így van e... Megyek, megnézem az akciós jegyárakat... Természetesen a London felé közlekedőket...

Még valami nagyon fontos! Bár én már itthon, de közel 1000 fénykép várja a szelektálás utáni feltöltését, némi kisérőszöveggel kombinálva. Jön még áruház, shoppingolás, némi hajókázás, egy-két híd, néhány park, piac, sok-sok ember, rengeteg élelmiszer, néhány vacsora, reggeli, és sok-sok élmény. Szóval, jön még sok-sok London, jön még sok-sok remek dolog, csak el kell vele készüljek, meg kell írnom őket, és az idő most valahogy még gyorsabban halad. De ez nem baj, egyre közelebb van január, és januárban lehet, hogy jön a London.2? Jesszusom, megint ott tartunk, hogy leírtam... Ha pedig leírtam, (figyeled!?) akkor annak úgy kell lennie.

Most elnyomtam egy iszonyat nagy sóhajt, és befejeztem a gépelést.

Tudod, megbeszéltük, nincsenek véletlenek, minden úgy jó, ahogy történik, és úgy lesz jó, ahogy történni fog, bárhogy is legyen!

A londoni hollók

Ezen kép ugyan nem azokról a hollókról készült, de érdekességként leírom, mert nekem tetszett a történet, miszerint a Towernek van egy pár híres lakója. Ők a hollók. Senki nem tudja, hogy mikor érkeztek, és hogy miért telepedtek le a várban, de rögtön "gyártottak" hozzá egy legendát, miszerint, ha a hollók elhagynák a várat, összeomlana a királyság.

Jelenleg ha minden igaz, nyolc holló lakik a Towerben, akikre nagyon, nagyon, nagyon vigyáznak. Olyannyira, hogy megnyesik a szárnyukat is, hogy nehogy el tudjanak repülni, mert akkor oda a királyság a monarchia... Külön "személyzetük" van, a Ravenmester, aki az őrök egyike. Ő viseli gondjukat. A madárinfluenza idején fedett helyre szállították őket, hiába, a királyságnak állnia kell, olyan nincs, hogy a hollóknak bármilyen baja legyen!

És akkor ezt írja erről a wikipédia:

Évszázadok óta legalább hat (jelenleg nyolc) holló lakozik a Towerban, de azt, hogy mikor költöztek ide, nem lehet pontosan megállapítani. II. Károly elrendelte az elköltöztetésüket, amikor távcsövén meglátta nyomaikat. Erre azonban nem került sor, mert a legenda szerint ha a hollók elhagyják a Towert, elpusztul a Tower, a monarchia, sőt az egész birodalom. Mivel Károly az angol polgárháború közben nem akarta vállani a kockázatot, a hollók maradtak.

Az egyedüli időszak, amikor feljegyezték, hogy a hollók nincsenek ott, 1946-ban, röviddel a második világháború után történt. 2006-ban a madárinfluenza miatt a hollókat fedett helyre zárták, de 2006 augusztusától ismét szabadon közlekedhetnek a Tower udvarán. A hollók szárnyát megkurtítják, hogy ne tudjanak elrepülni.

Miért kék minden???

Biztos, hogy aki látta, az emlékszik a Notting Hill című filmben szereplő kék ajtóra. Hát kérem, itt minden második ajtó kék. Sőt, szinte minden kék. Kékek a hidak, kékek az ajtók. Azt, hogy az egyik leghíresebb műemléküket, azaz a Tower Bridge-t, amit turisták milliói fényképeznek folyamatosan miért festették kékre, ráadásul olyan igazi babakékre, tudja valaki??? Valami különleges vonzalom van bennük a kék színhez. Jah, meg a piroshoz, mert a buszok, a telefonfülkék, a postaládák meg pirosak. Ha kék ajtós házat akarunk fényképezni, egy utcán több helyen is megtehetjük, mert szinte minden második ajtó kék színű, és még Notting Hillig sem kell elmennünk miatta, bőven elég mondjuk a Baker Streetig sétálni és kattintgatni...

Ez az az ajtó a filmből:

Ezen kép innen.

Fényképezni veszélyes...

Mióta blogot írok, számtalan fényképezéssel kapcsolatos dolgot tudok felsorolni... Ételek fényképezésénél, a bepárásodott optika, a fogyasztásra alkalmatlanná vált, kihűlésig fotózott étel, a beliszteződött, becsokoládézott fényképezőgép szíj, és bőven sorolhatnám még...

A képen látszik, hogy egy sima parkban való fényképezés sem veszélytelen, mert az ember még elhagyhatja a nadrágját a nagy öszpontosításban, és félő, hogy ezt más fényképezőgéppel rendelkezők képesek megörökíteni, és még az Internetre is feltöltik...

Hát, veszélyes dolog fényképezni kérem. Sőt, tudok még veszélyesebbet is!

Mivel nincs nálam a saját laptopom, a vendéglátóimét használom. Viszont ez a laptop annyira megelégelte, hogy viszonylag sokszor fogom munkára, hogy a napokban szó szerint lefejelt.

Igen, lefejelt. A kanapén ülve írok, a laptopot elhelyeztem a laptoptartón, majd azt egy nagy párnán. Én kényelmesen elhelyezkedem és már írom is, a bejegyzéseket, intézem a levelezésemet. Történt viszont, hogy ezen laptop annyira berágott rám, hogy egy óvatlan pillanatban nekem esett, pont eltalálva a számat, amit viszont olyan sikeresen tett, hogy felrepedt, és vérezni kezdett... Soha nem gondoltam volna, hogy egy számítógép fog megütni. Ráadásul szó szerint pofán vágni... Hála az égnek a sérülés kívülről nem látszik, tehát amikor hazaérek, nem kell majd elszámolnom vele, hogy milyen kocsmai verekedés közben szereztem azt...

Visszatérve a fotósra. Azt mondták, hogy csúnya dolog másokat így lefényképezni, és a blogra feltölteni, meg pláne... Igen, ez lehet, hogy tényleg így van. Akkor viszont elárulom, hogy ezen kép London egyik nagy parkjában készült, vasárnap, amikor a szikrázó napsütésben a londoniak kirohannak piknikezni a parkokba, belefekszenek a nyugágyakba, napoznak, olvasnak, alszanak stb, stb. Ez a fotós ott fényképez közöttük. Amerre a kamerája néz, nem volt semmi, csak a napsütést élvező tömeg... Tehát, Ő is lesiképet csinált valakiről, valakikről. Én meg róla csináltam ugyanezt. Szerintem ezt meg lehet bocsátani... Én magamnak már megtettem...

Ezen napról további képek is várhatóak még, csak még le és fel kell töltenem őket. Jönnek még kacsák, szemtelen kacsák, kék csőrű kacsák, meg kék híd, meg végre fagylaltot is kaptam, természetesen organikusat ám! Meg majd megmutatom, hogy milyen is lehet egy park, ha nem arra használják, hogy szemetet hordjanak ki bele, hogy a kutyákat oda hordják a dolgukat végeztetni, meg egyáltalán. Szóval, kis türelem, parkos beszámolót terem!

Hát, hogy lássatok csodát....

Azt mondják, hogy az ember vagy őszinte, vagy barátai vannak...

Hát, ezeknek a lányoknak sok, sok nem őszinte barátja van, aki megengedte nekik, hogy kiálljanak egy olyan műsor színpadára, ahol totálisan hülyének nézhetik őket...

Igen, nálunk is ment hasonló műsor, (megjegyzem, itt is megy minden, ami otthon, vagyis, inkább fordítva, ami itt megy, az megy otthon is...) és abban is az első pár adás volt a jó, ahol a, már bocsánat, hülyék szórakoztatták a népet. Mert nem hiszem el, hogy valaki nem hallja, hogy nincs hangja, hogy hamis, ahogy énekel. Vagy nem látja, hogy nagyon gáz, amit csinál, ráadásul totál leégeti magát. Azt mondják, hogy mindenkinek jár 5 perc hírnév... Ebben a műsorban rengeteg olyan fellépő van, aki énekelni ugyan nem tud, de így bekerül egy olyan adásba, amit milliók néznek. És itt a millió inkább több tíz millió, mint egy-kettő... Néha, néha, "elkapom" az adást, és mit ne mondjak, igen jól szórakozom ezen is, mint anno az otthonin, ugyanis ez most tart a beválogatásnál, és jesszusom, micsoda szerencsétlenek lépnek fel benne. Hát nincs ezeknek anyjuk, apjuk, testvérük, barátaik, szerelmük, aki megrázná őket, hogy neeeeeeeeeeeeee csináld, mert egy életre kiröhögteted magad... Valamelyik este volt egy srác, aki fét perc alatt félmeztelenre vetkőzött, ugyanis inkább a testét szerette volna mutogatni, énekelni sáááájnos nem tudott. Az egyik zsűritag (a két hölgyből az egyik) nem tudott a végén véleményt mondani, és még meg is jegyezte, hogy csak a testét nézte, nem hallotta, hogy hogy énekel...

Szóval, szórakoztató kis műsor ez. Remélem, hogy lesz újra nálunk is, mert az első pár részt mindig nagyon szerettem nézni... Jah, "ezek" meg itt vannak egy jó páran ahhoz, hogy simán hetekig lehessen fetrengeni a röhögéstől az újabb és újabb jelentkezőkön....

Lehet, hogy elviselném...

... ha, mondjuk a hagymát így is lehetne kapni:

Lilahagyma, pucolva, szeletelve, mellette vöröshagyma pucolva, szeletelve, vagy kockázva...

Sárgarépa pucolva, szeletelve... Nem annyival drágább, hogy megérje megvenni a nem pucoltat...

Pucolt, dobozolt fokhagyma. A jobb oldali dobozban... Igen, pucolt!!!!

Ez már megint nem tudom, hogy milyen gomba... De nagyon tetszett!

A nyers, azaz a nem szárított tészták választékának egy részlete. Ilyenből ettem spagettit, zöld metéltet (spenóttal ízesített változat) és szélesmetéltet. A zöld főzési ideje 5 perc volt, a másik kettőé 2 perc (!). Amit nem használtam el, azt a saját zacskójában visszazárva a hűtőben egy hétig tárolhatom...

Friss, organikus levesek... Dobozolva, azonnal fogyasztható némelyikük, mert van benne például Gazpacho is.

Igen, biiiiiiiztos húznám a számat, meg vágnám az arcokat, amikor arra kényszerítenének, hogy ne pucoljak hagymát, meg ne pucoljak zöldséget, sőt, a nagy-nagy kedvencemet a fokhagymát se pucoljam meg, mert letörik a kezem, ha hozzájuk nyúlok... Inkább azt mondanák, gyere ide vásárolni hozzánk, mi ezt megtesszük helyetted, és be is csomagoljuk neked, sőt, akciósan adjuk majd mindet... (Az akció itt nem az, hogy felviszik az árát majd azt áthúzva megadják az eredetit, hanem általában az, hogy vagy kettő áráért hármat kapunk, vagy a második féláron vihető.)

Hát, tényleg uuuuuuuuuuuutálnám. De nagyon. Például, utálnám, hogy a lilahagymát csak úgy pucolva, szeletelve egy zacskóból húzom elő a hűtőből, egy olyan zacskóból, amit felnyitása után a rajta lévő tapadós felület miatt légmentesen visszazárhatok. Juj, de tudnám utálni. Fúj! Nem is értem, hogy emberek, hogy képesek úgy élni, hogy bemennek a bótba és ezeket a dolgokat kb ugyanazon az áron, mintha az egész zöldséget vennék meg, egyszerűen leemelik a polcról. El nem tudom képzelni, hogy hogy lehet így élni...

Jaj, azt meg már nem is részletezem, hogy az milyen gáz lehet, ha a tésztát szintén a hűtőből veszem elő, de nem ám azért, mert rossz helyre pakoltam, hanem azért, mert lehet kapni nyers tésztát, nem szárítottat, amit a hűtőben tárolva, csak előrántanak a zacskóból és 2-5 perc alatt kifőznek. Igen, tésztája válogatja, de kettő, vagy maximum 5 perc alatt kifőnek ezek a tészták... És a választékról csak annyit, hogy egy egész pult velük van tele!

Azt már írtam, hogy a választék olyan, hogy néha pörgök, mint a szerencsekerék, hogy ez, mi, meg az mi, meg, jesszusom, nem mondod, hogy ezt így lehet kapni!!!!

Az biztos "megvan" mindenkinek, hogy amikor vásárlás közben elejt valamit, ami széttörik, vagy kiömlik, vagy bármi, akkor majd elsüllyed szégyenében... Nah, hát ez itt velem természetesen előfordult. És mikor máskor, mint amikor egyedül voltam vásárolni. Az ilyesmit jobb úgy "elszenvedni", hogy legalább ketten vagyunk, legalábbis szerintem... De itt a következő történt:

Fizettem. Minden alkalommal megkérdezik, hogy kérek e szatyrot, mert próbálják visszafogni a felesleges műanyag szatyor szétosztását, itt is mindenhol lehet kapni amolyan "zöld táska" szerű bevásárló táskákat. Tehát, megkérdezték, hogy kérek e zacskót. Kértem. A pénztáros egyből ebbe pakolja a már "lehúzott" dolgokat. Fizettem, megemeltem a szatyrokat, kifordultam a pénztárból és az egyik zacskóból az üveg, potty, le a földre. Széttört, beborítva engem, és a körülöttem lévő három méteres kört... Természetesen alkohol volt benne, körtés cider... egy pillanat múlva ketten teremtek mellettem, megkérdezték, hogy én jól vagyok e, majd tizenötször elmondták, hogy maradjak itt, el ne mozduljak, majd hoznak egy másik üveget, az eltört helyett... És közben nem mondtak el minden bénának, és nem nekem volt kellemetlen a dolog, hanem láthatóan nekik... (Pedig egyikünk sem tehetett róla, csak a zacskó, aminek elengedett az alja...)

Gondolkodtam rajta, hogy nem csinálok mást, csak egy hete "ömlengek", hogy itt bizony kolbászból, meg huha, ezeknek itt tényleg itt a kánaán. De valahogy tényleg így érzem. Én vagyok a világ egyik legnagyobb kötekedője. Aki ismer, tudja. De itt nem találom a "fogást".

Nem találom, vagy nem akarom megtalálni, nem tudom. El vagyok bűvölve tőle, hogy így is lehet élni. Hogy nem kell, hogy megegyen minket a szemét, meg, hogy sok jó ember, kis helyen is, és mert itt aztán az egész világ képviseli magát. A buszon néha olyan hangzavar van, mert 6-8 nyelven karattyol az utazóközönség... És valahogy mégsincs kosz, mégsincs tülekedés, mégis mindenki mosolyog a másikra. Ma például szálltam le a buszról, (második ajtón) és egy néger, jah, bocsánat itt ezt a szót nem használjuk, javítok, fekete hölgy, ahogy rohant a busz első ajtajához szabályosan felkent a busz oldalára. Megállt, elnézést kért, közben a busz megvárta a kettőnk jelenetét, aztán megvárta a hölgyet, akiről kiderült, hogy ráadásul rossz busz után rohant. Még egyszer elnézést kért, és kész. Nem volt anyázás sem az én, sem az Ő részéről. Én mondjuk természetesen röhögtem, mert viszonylag ritkán kennek fel egy emeletes busz oldalára, a busz utasai megdöbbenve és sajnálkozva néztek. (Kb így szoktak, amikor majdnem elütnek...)

Mindenki nagyon türelmesen segít mindenkinek, pedig ha én lennék a helyükben a hócipőm tele lenne a sok hülye turistával, aki folyamatosan lelép elém a járdáról, rossz buszra próbál felszállni, rossz irányba megy, fényképezget mindenhol, ahol nem lehet, tátott szájjal bámulja az embereket, pedig itt aztán annyira nem néznek meg senkit, hogy tegnap az sem tűnt fel senkinek, hogy egy nagyobb csapat olasz turista egyik tagja egy kb 50 x 50 cm-es sajtot visel a fején (műanyag sajt, az a tipikus sajt forma, lyukakkal, sárga színben, fejen viselve, számomra kimondottan feltűnő jelenségnek látszott...) Nem nézte meg senki szerintem, csak én.

Még van egy pár napom, még lesz egy pár bejegyzésem Londonról. Még annyi élményemet kell leírnom, hogy lehet, hogy hetekig nem szól majd másról a blog...

De ezek már megélt, átélt élmények. És egyikkel kapcsolatban sem tudnám azt mondani, hát, nah, itt van, itt a bibi! Leírok majd szinte mindent, így ki kell derülnie, ha csak én látok lila ködben... bár, szinte biztos vagyok benne, hogy úgy látok mindent, ahogy van... Magyarán, tényleg jó itt, tényleg élhető, tényleg más, és tényleg irigylésre méltó... hát, ez van...

Londoni reggeli - a kihagyhatatlan Maison Blanc...

Nah, itt van. Íme ő az! Az iszonyat, a leírhatatlan, az utolérhetetlen, a megmagyarázhatatlan, a legek, lege. Én ilyen finomat még soha, ismétlem soha nem ettem! Komolyan mondom. Ez a croissant a Maison Blanc francia pékség "terméke". Ilyen "pékséget" London több pontján is találhatunk, tehát, mindenképpen ha valaki erre jár, kötelező program! A lelőhelyek címeit megtalálod ITT! Ez a croissant csak simán a csokoládés croissant nevet kapta. Azért választottam mégis ezt a sok habos, gyümölcsös, színes csoda közül, mert nagyon korán volt még, amikor leültünk egy kávéra és ennyire korán nem volt még kedvem semmi extrához. Először arra gondoltam, hogy nem is kérek semmit, aztán csúnyán néztek rám, és kértem egy ilyen szerény kis croissant. Kihozták... Persze a kis csokoládétáblát "valaki" lelopta róla, mert nekem az úgysem kell... Nah, mindegy, tényleg nem is kellett. Beleharaptam a péksüteménybe, és te jóóóóóóóóóóóóóóóó Isten! Hogy ez milyen finom! Habos, mégis selymesen tartalmas krém, ami egészen világos színű, akár gesztenyének is nézhetnénk. De nem gesztenyés, csokoládés. Valami mennyei. Komolyan mondom, hogy ez az a fajta sütemény, aminek minden egyes falatját lassan kell elmajszolni, minél tovább nyújtva az élményt. A külseje semmi extra, nézhetnénk egy mezei croissantnak... De az első falat után, jessssszzzzzuuuuussssssooooommmmmmm!

Tehát, a honlapot itt találod: http://www.maisonblanc.co.uk/

Ki ne hagyjátok! Komolyan mondom, inkább "bukjatok" be egy műemléket, vagy valamit, de ezt ki ne hagyjátok!

Jah, persze, tejeskávéval ettük... Még szép, majd teával...