2009. október 1., csütörtök

Egy "nehéz" nap - és annak éjszakája...

Nem ébredtem korán. Bár addigi napjaim ébredése londoni idő szerint 7-8 óra, vagy legkésőbb 9-re volt tehető, aznap ha minden igaz majdnem 10-ig aludtam. Biztos tudtam, vagy a tudatalattim tudta, hogy minél kevesebb időt kellene "tiszta tudattal" töltenem. Nehéz nap előtt álltam. Egy hosszú, "nehéz" nap előtt. Pakolni kellett, belezsúfolni a bőröndbe mindent, belezsúfolni a fejembe, a lelkembe mindent, amit magammal kell vinnem. Mert itt hagyom Londont. Remélhetőleg nem lesz hosszú az idő, és jövök megint, mégis raktároznom kell. És itt nem a bőrönd tartalmára gondolok főleg.

Bepakoltunk, aztán kipakoltunk, aztán ezt kb háromszor megismételtük, hogy a lehető legjobb elrendezésben kerüljön minden a csomagként feladandó, természetesen vadi új, gyönyörűséges fekete lakk bőröndömbe. Iszonyat olcsón jutottam hozzá, egy rövid hezitálás után a Primark-ban... Mindössze 17 font volt, ennyiért hiba lett volna ott hagyni, hogy mások parádézhassanak vele, helyettem. Gyönyörű, könnyű, és kígyót utánzó fekete lakk borítása van. Valószínűleg a természetben viszonylag kevés kígyóból lesz bőrönd, mondjuk hála az égnek! Úgy tudom, hogy a kígyóbőrből készült dolgokat folyamatosan olajjal kell kenegetni, hogy ki ne száradjanak, nem is beszélve arról, hogy kicsit "belehalnék", ha egy állat bőrét a cipőn kívüli formában kellene magamra öltenem, vagy magam körül elviselnem... Tehát, megküzdöttünk a bőrönddel, majd nyugtáztuk, hogy hát, ez tuti, hogy több, mint a megengedett 15 kiló... Gyors Internetes ügyintézés, miszerint, vásároljunk túlsúlyt... Bár a légitársaság úgy hirdeti, hogy a neten vásárlással járunk a legjobban, láss csodát, nincs rá lehetőség a neten, csak a 06-90-el kezdődő telefonszámuk felhívásával... Ok, ezt is megoldottuk, 20 kilóig pakolhatok. Bőrönd megemel, most állj, mert már kb ott tartunk. Kézitáskának nevezett, a gépre felvihető táskám bőven meghaladja az előírt méreteket, és még becsukni sem tudom... Szuper. Akkor mit hagyjak itt?
Semmit. Amit bekészítettem, azt már pedig el fogom vinni, maximum leülök és megeszem a chek-in előtt, ha nem engedik fel a gépre...

Négy körül kell indulnunk és még alig van dél. Megkapom az "utolsó ebédemet" Londonban. Természetesen valami könnyűt, hogy azért biztos, ami biztos, ne legyen gond a gépen... Készül egy szendvics természetesen bagelből, a Tescoban kapható sonkával, vízitormával, és hogy nehogy szomjan haljak, a kedvenc üdítőmmel, a citromos light colával. Ezt anno lehetett kapni Ausztriában is, de már ott sincs. Nem szeretem az édes üdítőket, de nem szeretem a magyar light colákat sem, mert szerintem fogkrém ízük van. Ennek a citromos változatnak nagy előnye, hogy nem édes, nincs fogkrém íze, viszont sok-sok szénsav van benne, amit szeretek, szóval, tökéletes, és még Arankám szerint világítani is fogok tőle egy idő után, ha sokat iszom belőle... Ezt kezdetben én sem értettem, de aztán magamtól rájöttem, így nem írom le, hogy mit is ért ezalatt...

Ok, ebéd elfogyasztva, zabszem már elhelyezve azon a bizonyos helyen, kicsit sem parázok, szeretek repülni, mégis olyan szinten felpörgetem magam, hogy lassan levegőt sem kapok. Még van idő, tehát elmegyünk, megetetjük a mókusokat. Jó kis kikapcsolódás, mert már magamon kívül vagyok, de teljesen. Mindjárt indulok haza. Várom is, meg nem is. Nagyon hiányoznak az otthon maradottak, de itt is itt hagyok valakit, aki hiányozni fog. Jó, tudom, hogy csak pár hónap, tudom, hogy van telefon, meg skype, meg e-mail, de akkor is. A francba, ez így sehogy sem jó. Nagyon mennék, és nagyon maradnék is. Ez a közel két hét olyan pörgésben telt, hogy időm nem volt azon gondolkodni, hogy ne szokjak nagyon hozzá, mert nem maradok, el fog jönni az idő, pakolni kell, és hazamenni.

Nem vihetek magammal, csak tárgyakat, mást nem.

De ok, nyugtatom magam, hogy jövök, nem is olyan sokára. Egy csomó cuccot letétbe helyezek, hogy mindenki biztos legyen benne, nem most voltam itt utoljára. Marad az esőelhárító kabátom, amit a közel két hét alatt minden áldott nap azért cipeltem magammal, mert úgy tűnt, ha velem van, nem fog esni az eső, se fújni a szél. Itt hagyom, mert csak itt van rá szükségem, és ha jövök majd, legalább már ezt nem kell becsomagolnom.

Az eltelt napok alatt annyi mindent láttam, annyi helyen voltam, hogy a vadi új cipőm szó szerint elszakadt (hurrá, nem kell hazavinni, kb fél kilót nyertem a bőröndöm súlyából). Leharcoltam magam teljesen. Ezen idő alatt voltam náthás, valószínűleg a náthára szedett gyógyszerektől a gyomrom is fellázadt. Kész van a térdem, lassan lábra sem tudok állni. Az utolsó napokban már csak tántorogtam. Szinte szó szerint, és közel sem az alkoholtól, mert az utolsó napokban azt sem ittam, sőt addig se nagyon.
Hogy mindenki kívánságát teljesítsem, az utolsó előtti napon belevetettem magam a bevásárlásba. Megkerestem anyukámnak a legszebb Londonos hűtőmágnest (piros telefonfülke, London felirattal), felhajtottam az öcsémnek a bobby sapkát, ami kicsit ugyan gagyinak látszik, de ez van, igazit nem árulnak üzletben, csak különböző aukciós portálokon, viszont arról most lekéstem... Felhajtottam némi (sok) csokoládét, és egyéb nyalánkságot, majd elcaplattam abba a boltba, ahol azt a bizonyos marcipán tortabevonót láttam. Nah, itt már éreztem, hogy az amúgy is sajgó térdemnek most volt elég... A vásárlás után a buszmegálló megközelítésekor messziről láttam, hogy bizony az én buszom ott áll, éppen szállnak fel rá. Kicsit gyorsítani kellene, de már lépni is alig bírok, viszont így a busz itt fog hagyni... Fenét hagyott ott. Látta, hogy jövök, látta, hogy húzom a lábam, mint egy sánta, nyomorék. Megvárt, megvárta míg eltorzult arccal felszállok a buszra, megvárta, míg leülök. Tette ezt emberbaráti szeretetből, mert már rég mehetett volna, rég messze lehetne innen. És én ezt készülök magam mögött hagyni, hogy újra belevessem magam a tradicionális magyar közegbe, a dudáló, vadbarom módon vezetők közé, az anyázó, ideges, mindig rohanó magyar közegbe. Francba, hogy ez mennyire nem hiányzik. Nem hiányzik a tülekedés, a lökdösődés, a mosoly nélküliség. Hát, csoda, hogy kész vagyok?

Nem, nem csoda. És tudom, hogy valójában nem ez a legnagyobb gond, tudom, hogy nem ezért ilyen rossz ez az egész.

Pocsék vagyok búcsúzkodásból, és bőven megbuktam már "kikiséréskor" is. Magyarán, mindig bőgök. Vagyis, ritkán fordul elő, hogy nem. Volt már, hogy annyira kész voltam egy késés miatti várakozáskor, hogy úgy éreztem, ha nem jön öt percen belül, valakit meg kell ölelnem, mert nem bírom tovább! Hála az égnek, jött, és nem kellett idegeneket ölelgetnem... Ezért akkor nagyon hálás voltam utólag...

Az idő átcsap rohanósba, indulnunk kell...


Buszra szállunk, utazunk, majd megérkezünk a reptérre. Első körben lemérjük a bőröndöt, benne vagyok a 20 kiló + 10 %-ban, akkor jöhet az állapotmegóvás miatti tekercselés, magyarán, a folpack felcsavarása... Szegény bőrönd úgy néz ki, mint egy nagy báb, a mellettünk ülő idős házaspár ufóként tekint ránk. Szerintem még soha nem láttak ilyesmit. Ráadásul ketten egy fele akkora táskával vannak, mint az én bőröndöm... Ha majd öreg leszek, biztos nekem is csak ennyi cuccom lesz, de még "fiatal" vagyok, és millió felesleges dolgot kell magammal cipelnem, melyekről most még azt gondolom, hogy jó, ha nálam vannak...


Bőröndöt feladtam, elindulunk a tranzit felé. Ok, akkor most jön, ami nekünk nagyon nem megy. Nem részletezem, de persze bőgtem. Egyedül megyek tovább, ide már csak én mehetek be. Innentől kezdve kinyitották a szememben a csapot. Végig bőgtem, miközben a vám felé haladtam. Érdekes, de most nem vetették le a cipőmet. Most magamtól eszembe jutott, hogy tele van a zsebem telefonnal, pénzzel. A táskám miatt hívtak csak vissza, amiben valamilyen beazonosíthatatlan dolgot fedeztek fel... Megnyugtattam őket, hogy csak az öcsémnek szánt gyertya az, ami Apple Macintosh illatú... Mivel, szerintem ők sem láttak még ilyet, kisebb tömeg képződik, mindenki megcsodálja a gyertyát, majd még egy kis turkálás során megtalálták a pumpás sprayt, amibe még Pesten fertőtlenítő szert öntöttem, és mivel már alig van benne, elhelyeztem a kézi poggyászomban. A tubus henger alakú, kb 15 cm hosszú, és egy külön pukifóliás nejlonba van csomagolva. Magam sem tudom, hogy miért van a kézitáskában, de már mindegy is. A vámos (vagy hogy hívják őket...) turkálás közben megtalálja, kézbe veszi, majd egy pillanat múlva kéjes vigyorral rám néz és visszateszi a táskámba. Pár pillanat eltelte után esett le, hogy mire gondolhatott, mi az, de jelenlegi állapotomban, bőven nem érdekel, hogy mit gondol, nem szégyenkezem, főleg nem, hogy tudom, hogy félreértelmezte azt a bizonyos olajsprays flakont... Mosolyog és utamra is enged. Belevetem magam a tranzitba, megyek, befújom magam a parfümömmel, mert úgy érzem, hogy ez most jót fog tenni. Kíváncsi arcok néznek rám, közben persze szipogok és folyik a könnyem. A parfümös részlegnél a tükörbe nézve érzékelem, hogy úgy nézek ki megint, mint egy elmeháborodott, csak most a sminkem elmaszatolódása miatt inkább egy örültre hasonlítok. Megkeresem a mosdót, de hogy kicsit egyedül legyek, megpróbálkozom a mozgássérült részleggel. Nem tudom becsukni az ajtót, tehát mehetek a sima női szakaszba. Itt megint többen megcsodálnak, hiába, biztos ritkán látni olyan hülyét, aki manapság egy repülőtéren, nagy magányában sírdogál. Kis sminkellenőrzés, igazítás, és nagy megkönnyebbülés, mert befut még egy diszpéldány, aki szinten duda orral, kibőgött szemmel érkezik... Hurrá, legalább nem csak engem néznek a kamerákon, nem csak rám szegeződik sok-sok értetlen pillantás, nem csak én leszek benne az esti hírekben...

Hosszú, hosszú idő jön, míg várom, hogy kiírják, melyik kapunál fogok beszállni... Hosszú, hosszú idő, míg egyedül vagyok. A gondolataimmal, a folyamatosan feltörő síráskényszeremmel... De nem sírok (csak néha), mert már nagylány vagyok, és tudok uralkodni az érzéseimen. Majd már nem sírok, mert már indulatossá kezdek lenni, mert a 19.55-kor induló géphez 19.30-kor még nincs meg, hogy melyik kaputól megy... A fenébe, most viszont már ne húzzák az időt, mert most meg már az van rajtam, hogy nagyon mennék, akkor legyen valami!

És megszületik az eredmény, többen felpattannak a székükből, és rohannak a kiírt szám felé. Hála az égnek, jó helyen álltam, így viszonylag időben érkeztem, még a lábam húzásával együtt is... Talán nyolcadikként állok be a sorba. Itt újabb 20 perc ácsorgás jön, hiába, aki fapadossal utazik, azzal aztán mindent meg lehet csinálni...

Majd megjelenik a "stáb", kiengednek, így gyalog (hurrá) megközelíthetem a gépet. Ok, csak kb 50 méter, de még fel kell mászni a lépcsőn, miközben én már hajlítani nem tudom a lábam...
Úrrá lesz rajtam az életösztön, összeszedem magam, felrohanok a lépcsőn, átnyomom a táskámat (amit azóta már ketté szedtem, hogy végre be tudjam zárnia) a széksorok között, hátra, a szárny mögé, és bevágom magam az ablak mellé. Yes, megvan, megint ablak mellett, a kedvenc helyemen utazom! És megtörténik a csoda, olyan kevesen vagyunk, hogy végig egyedül ülök, nem ül mellém senki. (Hurrá!)


Megnyugszom, és nyugtázom, igen, megint ott ülök, amiről már az ide vezető úttal kapcsolatban írtam, hogy jesszusom, hogy én ezt hogy szeretem. Jött a pantomim előadás, majd nekirugaszkodtunk. A beszálláskor megint bekapcsolt rajtam a "VIGYORGÁS ON" kapcsoló. Mostantól megint vigyorgok, mert megint jön az a bizonyos kimondhatatlanul jó dolog, amit úgy hívnak felszállás, repülés. Bár most sötét volt, és a fényképezőgép csak ennyit látott az ablakból kinézve, de szabad szemmel, azért ennél sokkal több volt látható...


Megtámogattam a képet egy kis plusz fénnyel, így már látszik, hogy mit is láttam, ha kinéztem az ablakon:


Szeret engem valaki odafent, hogy tudta, hogy szükségem van az egyedüllétre, most ne kelljen beszélgetnem, "elviselnem" valakit magam mellett... Annyira szeret engem ez a valaki, hogy elintézte, hogy a hazafelé úton végig egyedül ültem a széksorban, bár láttam, hogy a gép hátuljából valaki próbálkozott "kitörni" a bezártságából, de biztos csudi aranyos képet vághattam, amikor bevizsgálta a lehetőségeket, és másik széksort választott a helycseréjéhez. Jó, szerintem volt bőven lehetősége, mert az előttem lévő sor teljesen üresen tátongott egy ideig, és nem csak ebből a két lehetőségből lehetett választani, volt hely a gépen, bőven.

Szuperül elterveztem, hogy majd milyen fényképeket csinálok... Aztán felszálltunk, a fényképezőgép két kattintás után lemerült, telefon kikapcsolva a táskámban, és mivel bemondták, hogy még offline üzemmódban sem lehet, nem kapcsoltam vissza csak a fényképezés kedvéért. Tehát szuper eltervezésből annyi lett, hogy Budapest fölé érve pánikszerűen megkerestem a táskámban kallódó elemeket, és még kb 4 képet kierőszakoltam a gépből. Bár, odafentről mesés látvány az éjszakai város, számolnom kellett volna azzal, hogy mindeközben a gép halad, így nem állóképet készítek... Így lett ez a kép a felismerhetetlen fénycsíkok képe. Nekem mégis tetszik. Úgysem tudom, hogy mi volt az, amit láttam, mert nem ismertem föl, akkor meg, nem mindegy, hogy milyen a kép róla? Dehogynem... Furcsa, hogy az ember próbál megörökíteni egy csomó dolgot, hogy aztán el tudja mesélni, meg tudja mutatni, alátámasztva a fotóval. És legtöbbször a kép semmit nem ad vissza abból, hogy milyen is volt valójában, amit láttatni szeretnék.


Ereszkedünk és a vigyorgás még mindig tart. Jaj de jó lehet annak, aki ezt napi szinten átéli, bár gondolom, ez is lehet unalmas, de ez most valahogy hihetetlennek tűnik... Valahonnan hallom, hogy milyen hamar ideértünk, rákérdezek, hogy hány óra is van most Pesten, és megdöbbenek, hogy nem volt két óra sem az út.
A telefon már a gépen visszakapcsol, és pánikszerű sms kiküldése is megtörténik, miszerint, megérkeztem, és már le is szálltam, fél órával a kiírt időpont előtt... Jesszusom, nehogy ne várjanak rám, mert egyedül csak húzni tudom a lábam/bőröndöm, hazajutni nem tudok!


Nem kellett sokat várni, megnyugtattak, hogy nem felejtenek a reptéren, nem én leszek a következő főszereplője a Tranzit című filmnek... Huh, ez jó hír, akkor már kicsit nyugodtabb vagyok...

A "VIGYORGÁS ON" még mindig működött. Megint nyugtáztam, hogy repülni jó, egyedül három székben ülve, feltett, kinyújtott lábbal, farmerdzsekivel a hátam mögött betámasztva, hogy a hátam is normál emberi tartásban legyen, pláne jó!

Leszállás, kiszállás, azaz lesétáltunk a lépcsőn, kisétáltunk az épülethez. Hát, hogy is mondjam, azért érdekes dolog Ferihegyen a reptér aszfaltján sétikálni, közben fényképezni a már bekapcsolt telefonnal... Olyan megnyugvással tölti el az embert, jól van, beszámíthatónak látszom, hagyják, hogy egyedül, bár kordonnal vezetve közelítsem meg az épületet, ezek szerint most nem nézek ki vigyorgó elmebetegnek! Valamilyen csoda folytán hajlik a térdem, mintha nem húznám a lábam, megint tudok járni, ha kiérek, nem egy félnyomorékot kell fogadni, ez azért jó hír, lehet, hogy máskor is három széken kellene ülni, feltett lábbal? Nah, persze, álmodik a nyomor...

A bőröndök viszonylag hamar kipörögtek, bár lassabban, mint amikor "kifele" menet Loutonban megérkeztünk. Jól tettem, hogy becsavartam folpackkal, mert így is elszenvedett némi "értékcsökkenést", ráadásul hason érkezett meg, bár így könnyebb volt leemelnem. (És most nem estem utána, hála az égnek, kívülre került a futószalagon, így megmenekültem attól, hogy megint behasaljak arra...)

Innen már csak az jön, hogy kiérkezve integetnek nekem és mosolyognak rám, majd elutasítom a hazáig való vezetést, mert nem vagyok benne biztos, hogy tudnám, hogy most melyik a "jó oldal"...

Hazaértem. Itthon vagyok. És jéééééééé, mindenki jó irányban közlekedik, viszont most én nézek rossz irányba, mielőtt lelépek a járdáról. Semmi kétség, légnyomást kaptam, vagy tényleg megháborodtam. Esetleg lehet, hogy vissza kell szoknom, ahhoz, amiről eddig azt gondoltam, hogy soha nem tudnám fordítva csinálni??? Muszáj leszek nagyon gyorsan leellenőrizni, hogy tényleg így van e... Megyek, megnézem az akciós jegyárakat... Természetesen a London felé közlekedőket...


Még valami nagyon fontos! Bár én már itthon, de közel 1000 fénykép várja a szelektálás utáni feltöltését, némi kisérőszöveggel kombinálva. Jön még áruház, shoppingolás, némi hajókázás, egy-két híd, néhány park, piac, sok-sok ember, rengeteg élelmiszer, néhány vacsora, reggeli, és sok-sok élmény. Szóval, jön még sok-sok London, jön még sok-sok remek dolog, csak el kell vele készüljek, meg kell írnom őket, és az idő most valahogy még gyorsabban halad. De ez nem baj, egyre közelebb van január, és januárban lehet, hogy jön a London.2? Jesszusom, megint ott tartunk, hogy leírtam... Ha pedig leírtam, (figyeled!?) akkor annak úgy kell lennie.

Most elnyomtam egy iszonyat nagy sóhajt, és befejeztem a gépelést.

Tudod, megbeszéltük, nincsenek véletlenek, minden úgy jó, ahogy történik, és úgy lesz jó, ahogy történni fog, bárhogy is legyen!

10 megjegyzés:

lúdanyó írta...

Szepyke, ez már olyan , mint egy folytatásos regény :) Nagyon kiváncsi vagyok a következő részekre és arra, hogy mi lesz a vége?! :)

Krisztina írta...

Hát üdvözöllek itthon. Várjuk a további beszámolókat.Én itthon is mosolygok az emberekre és láss csodát vannak akik vissza mosolyognak:))))))))))))).

Chef Viki írta...

Szia itthon :-)

Magamra ismertem, mint bőgőmasina :-DD

De a repülés egy csoda... Újra felelevenedtek az emlékeim! Hátra igen, a szárny mögé! Ablak mellé! Fotózni kifelé. Vigyorgás ON. Reptéri tranzit, csomagvárás. Sétálni a géptől befelé :-) Mi is ilyennel repültünk :-)

A vigyort meg tartsd meg és használd itthon is. Eleinte furán néznek majd rád, de utána vissza fognak mosolyogni!

Azt a kalapot kár volt otthagyni :-)) Most jut eszembe!

Yasmine írta...

Ott az írás közepe táján nem bőgtem, nem. Csak kicsit szipogtam, meg valami belement a szemembe...
Úgy írsz, hogy az ember azt érzi, vele történik. Nem gondoltál még arra, hogy könyvet írj? Nekem dedikálod, ugye? :-))

mandy tarragon írta...

Isten hozott itthon :) mióta olvasom a londoni beszámolóidat, kipróbáltam valamit: mosolyogok az emberekre a BKV-n, ahelyett, hogy bambulnék kifelé. Ma már volt olyan, aki visszamosolygott. :)

Andi írta...

Üdv Itthon!
Valaki kedves maradt ott??

Judith írta...

Na, ettol kezdve mar en is varom a London 2. beszamolot! Meg a happy end-et!
Erezd jol magad otthon!

Amugy en is nagyon szeretek repulni. Mondjuk a 9-10 oras utak kicsit farasztoak, de akkoris!

andrea írta...

Welcome Home! (Valódi kígyóbőr táskába úgyis csak hosszúkás cuccot lehet tenni - furulya, seprűnyél, spagetti stb. - nem praktikus).

marcsi írta...

Szepyke!
Isten hozott Magyarföldön. Nagyon élveztem a beszámolóidat.Szinte Veled rótam London utcáit,üzleteit.
Várom a további beszámolókat.

szepyke írta...

Hát, sziasztok! (integetek!)

Lúdanyó, a végét már olvastad. :( Hazajöttem. De van happy end, mert megyek még!:DDD


Krisztina, én is próbálkozom mosolyogni, a reptéren még ment, aztán kicsit nem, de már lassan azt hiszem megint menni fog...

Viki, és ha még látnád, hogy milyen kalapokat hagytam ott.... Holnap is jön belőle három egy posztban... És még utána is lesz...

Yasmine, képzeld, én végig bőgtem, amikor írtam. Remélem, hogy ez azért nem annyira jön le belőle. Egy kerek nap volt, mire megírtam, mert egyfolytában zokogtam. Biztos tele van hibával, mert nem tudtam átolvasni a bőgéstől..
És nagyon érdekes, mert egy héten belül, Te vagy a második, aki ezt ajánlotta! Ha írásra adom a fejem, egyértelműen dedikált ajándék példánnyal foglak meglepni!:DDD Ha...

Mandy Tarragon, akkor már legalább valami változik. :)


Andi, a legjobb barátnőm. Aki pont olyan, mint én, az a barátság a miénk, amikor szavak nélkül, és furcsa, de úgy szokott hiányozni, hogy az már néha fáj. Mindig bőgök ha jön, mindig bőgök, ha megy. Ő is kb ugyanez, tehát csoda látványosak vagyunk együtt néha!:D

Judith, még a London.1-ből is van bőven, de már én is várom a London.2-őt!:)))))

Andrea, ugye! Nah, mennyivel jobban jártam!:))))

Marcsi, akkor naponta nézz be, mert már most megírtam három napra előre őket... Remélem, hogy tetszeni fognak! Még eszünk, meg fetrengünk majd a fűben, persze a Hyde Parkban, de többet még nem árulhatok el!:))))

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...