Barlang...

Néha kedvem lenne egy barlangig rohanni, hogy aztán elbújjak a világ és minden elől, hogy egyedül legyek, hogy ne szóljanak hozzám, hogy ne lássam a világot, hogy ne érjen semmi, csak a nagy semmi.

Néha úgy érzem, hogy megfulladok, hogy elég volt. Ilyenkor általában magam sem tudom, hogy miből volt elég, hogy mit unok, csak egyszerűen ezt érzem. Most ez van. 

Hogy hetek óta szinte folyamatosan fáj a fejem, hogy hetek óta ez a rusnya idő, sehol a nap. Hogy még hétvégén sem lehet sokáig aludni, mert valamelyik hülye valahol már megint üti-veri azt a szerencsétlen húst az ebédhez, hogy sehol egy mosoly és hogy ne mondja nekem senki, hogy az élet szép, mert még meg is ütöm... Ezt érzem. 

Hogy miért? Nem tudom, de utálom, ha ilyen vagyok. Utálom. 

Megyek, keresek egy barlangot, csak legyen benne áram, Internet, angol wc, kanapé, ha lehet az, ami otthon van, legyen benne kávé és friss tej, minimum 2,8-as, de inkább 3,6-os. Persze, legyen ott a laptop, a telefonom, legyen gyertya és füstölő, meg a fürdőszobám, legyen benne konyha, és nagy hűtőszekrény, ami tele van mindennel, amit szeretek, nehogy nagy magányomban éhezzek, és esetleg ebbe bele is haljak, és ahogy Bridget Jones mondaná, farkaskutyák tépjenek szét, mire megtalálnak.... Legyen benne az ágyam, a kedvenc ágyneműm, a csodaszép ágytakaróm, meg legyen benne tévé, hogy nézhessem néha a sületlenségeket, és legyen egy beszállító, aki naponta ellát friss zöldségekkel, és legyenek ott azok velem, akiket szeretek, vagy kedvelek annyira, hogy ott lehessenek.  

Erre vágyom. 

Aztán eszembe jut Simone Weil gondolata, miszerint: "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." ....és visszapofozom magam a való világba. 

Kép INNEN