Hát, ezt is megértem...

Valamelyik bejegyzésben, vagy valahol már írtam, hogy a környezetemben senki nem ír blogot, ezért van, hogy ha szóba kerül, néznek rám, mint egy UFO-ra...

Van, aki azt sem tudja, hogy mi ez, van aki nem érti, hogy miért kell egy ilyen, van, aki szimplán hülyének néz miatta. Nem különösebben terjesztem, hogy blogot írok. Aki tudja, az tudja, de nem mondatom be egyetlen rádióban sem, sőt, például a baráti körömben egyáltalán nem reklámozom. (Jó, volt már olyan, hogy egy receptet úgy adtam meg, hogy csak annyit mondtam, feltettem a blogra...)

Aki megtalálja és rám is ismer (mondjuk ez nem nehéz...) a névből, vagy a stílusból, vagy bármiből, annak természetesen nem tagadom le, sőt, általában besöpröm az elismerő szavakat.

Igen, mert eddig csak kizárólag elismerő szavakat kaptam. El kell ismernem, hogy roppantul élvezem a dolgot. Velem úgy van, hogy belecsapok valamibe, amit aztán nagyon felpörgetve csinálok, aztán ér valami olyan, amitől megingok és úgy hagyom ott az egészet, mintha előtte soha nem okozott volna egyetlen jobb pillanatot sem. Ez a blog április valahányadika óta íródik. Kezdek teljesen átváltozni. Fényképezőgéppel a táskámban megyek mindenhova, a bevásárlás során jegyzetelem, hogy mi mennyibe kerül, ha összehasonlítást kell írnom, minden korrekt legyen, ne írjak olyat, ami valótlan. Amit főzök, azt rögtön lefényképezem, hosszas beállítás, forgatás, háttér rendezés, tányér így, tányér úgy, fény innen, fény onnan, most vakuval, most vaku nélkül, most felülről, most oldalról, most pont szembe vele. Egy egy ételről kb 15-20 képet csinálok, és abból aztán indul a szelektálás. Beismerem, hogy "kívülről" ez roppant furcsának hathat...

Vasárnap váratlan dolog történt...

A délutáni desszert tálalásakor ez a kérdés hangzott el:

"Ezt nem kellene lefényképezni?"

Nem én kérdeztem.

Én lesütött szemmel ennyit mondtam: Már le van.

Aztán magamban nagyot mosolyogtam és megállapítottam, hogy már a környezetem is változik, nem csak én...

És ez jó.