2010. április 29., csütörtök

Mama kedvence




Már nem emlékszem, hogy a Mama kedvence elnevezés kitől származik, és arra sem, hogy miért kapta ezt a nevet.
Ez egy roppant egyszerű, de annál finomabb édesség, desszert.
A nagymamám készítette mindig, amikor nyáron a konyhában túl meleg volt, hogy süssön valamit, akkor jött ez az édesség.

Mama kedvence

Hozzávalók:
  • babapiskóta, vagy piskóta darabok (esetleg egy elkészült piskóta szélei, maradékai)
  • bármilyen főzős puding elkészítve (esetleg több féle, több színben)
A pudingot megfőzzük, és még melegen egy pohárba, vagy egy arra alkalmas edénybe adagoljuk. Adagolás közben a piskótából tört darabokat tegyük a pudingba. Ha kész, fedjük le, és tegyük a hűtőbe, ahol a piskóta, vagy babapiskóta jól megszívja magát a pudingban.

Tálaláskor esetleg csokoládét is reszelhetünk rá.






Amikor én megszülettem, rendelkeztem anyai ágon egy nagymamával és egy nagypapával, apai ágon egy nagymamával. 
Én voltam mindkét ágon az elsőszülött (szegények, jól kikapták...) ezért megindult a kényeztetésemmel kapcsolatos rivalizálás, ami néha a szüleim hajkihullását eredményezte. 

A "kinél lehetek a hétvégén versenyben" általában az anyai ág győzött, hiszen ott kertesházzal vártak, míg az apai ág egy belvárosi lakással rendelkezett. Szerettem a mamáéknál lenni, bármelyik mamát jelentette is ez a mondat.

Anyai nagymamám - Ibi mama - hétvégén lángost sütött, palacsintából hegyeket gyártott nekünk. Bármikor nekikezdett tejberizst csinálni, bár mindig elmondta, hogy az legalább egy óra, és hogy arra várni kell, és ha éhes vagyok (mintha az ember akkor enne tejberizst, amikor éhes...), akkor inkább  egyek a nagynénémmel zöldbabfőzeléket (fúj!). 

Egész nyarakat töltöttem el Ibimama és a papám társaságában. A mama reggel hajnalban, megjárta már a piacot, ami nem kis meló lehetett, mert igen, igen messze laktak tőle, busszal is legalább háromnegyed órára. Mire én felébredtem, friss, meleg kenyér várt, vagy a hajnalban begyúrt lángos, a megterített asztalon. 

Nyáron a mama (mert a papa általában dolgozott) felszedelőzködött velem, meg az életbentartásomhoz nélkülözhetetlen fagyis termoszba adagolt körözöttel és friss paprikával, ropogós héjú kenyérrel. A nyakamba akasztotta az úszógumit, a törölközőmet és mentünk a strandra. Hat éves voltam, amikor megtanultam rendesen úszni. Addig csak víz alatt, amolyan halmozgással úsztam, viszont azt olyan jól műveltem, hogy a mai napig is jobban úszom víz alatt, mint a tetején. Felette még nem tudok, sőt a vízen járni se...

Kezdetben jártunk a Tungsram strandra, és a Dunacipő strandjára. A Dunacipő strandja egy pici "magán" strand volt, a Dunacipő Cipőgyár saját strandja. Nah, ez volt a kánaán... Összegyűltünk 20-an, 30-an gyerekek, és reggeltől, estig uraltuk a medencét. Ugráltunk, fagyiztunk, idővel, ahogy elérhető volt, játszottunk a ma már vicces kinézetű játékgépeken. Én fejesben voltam jó, és egy levegővel át tudtam úszni a medencét hosszában. (Nem kell nagy medencére gondolni, kb 10-12 , méter lehetett hosszában az egész) Erre roppant büszke voltam, mert rajtam kívül még talán egy-két fiú volt képes rá. Már ekkor kiderült, hogy valahol az őseim között halak is lehettek...

Reggel lementünk a strandra, délben felmentünk ebédelni. A strand kb 10 perc sétára volt a mamáéktól. 
Ebédre hideg meggyleves, és jól megpirított krumplistészta kovászos uborkával volt a menü. Csak ezt ettem meg. A melegben nem voltam hajlandó mást enni. Szegény nagymamám dézsányi adag meggylevest főzött le minden héten, és kb ugyanígy járt a krumplistésztával is. Megebédeltünk és akkor jött a csendespihenő, ami így utólag átgondolva, az Ő pihenését szolgálta, mert csak Ő dőlt le egy kicsit aludni. Amikor felébredt, felszedelőzködtünk, megkaptam a törölközőmet a nyakamba és indultunk is a strandra, ahol záróra előtt nem tudott kirángatni a vízből. Hogy ezt Ő mennyire élvezte? Nem tudom. Szerintem annyira nem, mint én. 

A mama sokat sütött. Ha mai szemmel nézném, igazi házitündér volt. Munka mellett úgy tartotta rendben a házat és a kertet, hogy a földről ehettünk volna mákostésztát, mert koszt soha, sehol nem lehetett találni nála. Nyáron befőzött, mindig állt az ablakban egy-két üveg kovászolni kitett uborka. Hétvégenként mindig ipari mennyiségű lángost sütött, ráadásul, messze híres lángost. Palacsintát sütött, meggyespiskótát, sült tojáshabot, és még sorolhatnám, hogy miket, és mennyit. 

A konyha ablaka déli fekvésű volt, és volt, hogy negyven fok is volt benne nyáron... Ilyenkor, hogy ne kelljen órákig a hőségben állnia, este megcsinálta az egyik kedvencemet, amit mi csak Mama kedvencének hívtunk. Nem volt ez más, csak egy pohárba tördelt babapiskóta, és arra öntött puding, ami aztán a hűtőben várta, hogy a drága kicsi unoka megéhezzen rá. (a drága kicsi unoka, jelen esetben én voltam... majd az öcsém, és később az unokahúgom is bejött a képbe...)


Teltek az évek, én felnőttem, a mama megöregedett.
Aztán egy napsütéses tavaszi napon örökre itt hagyott minket. Nem szólt senkinek, hogy beteg. Nem mondta, hogy bármi is fájna. Nem panaszkodott. Egy napon kórházba került, majd két nap múlva végleg itt hagyott minket.

Hétfőn került be a kórházba. Hétfő éjszaka a három unokája ott volt vele. Az öcsém, az unokahúgom és én. Félrebeszélt, és furcsán vette a levegőt. Minden nagyobb lélegzetvételnél két-három másodperc szünet következett. Két-három másodperc döbbenetes csend. 

Nem sírtunk, csak ültünk az ágya mellett.
A szobában rajta kívül még 5-6 beteg volt. Senki nem szólt ránk, hogy ne zavarjuk őket. Mindenki tudta, hogy az utolsó pillanatokat töltjük együtt. Aztán másnap megérkezett anyu, és leváltott minket, hogy hazamenjünk enni, fürödni, dolgozni. Szerdán délelőtt halt meg. Anyu ott volt vele. Azt mondta, hogy csendben ment el. Egyszer csak már nem vett többet levegőt. Csak remélni tudom, hogy nem voltak már fájdalmai, hogy megőrzött minket az emlékeiben, és hogy most is figyel ránk.

Ha most is figyel ránk, tudja, hogy nem múlik el úgy hónap, hogy ne ébrednék arra, hogy régen beszéltünk. Hogy fel kellene hívnom. Aztán rájövök, hogy soha nem beszélhetünk már. Soha.

Hihetetlenül hiányzik. Sokszor jut eszembe egy-egy mondata, amit egy-egy mondatomra válaszolt, és ezeket néha ki is mondom, hátha valaki válaszol rá, de  csak én értem, mert aki még értené, az már nincs velem.

Nagyon hasonlítok rá. Nagyszájú, mindenlében kanál volt Ő mindig. Minden pletykáról tudott, mindent rögtön a fejünkre olvasott, ha úgy érezte, az a helyes. Kaptunk tőle mindig, ha valami nem úgy volt, ahogy szerinte helyes.
Rengeteg olyan mondása volt, ami máig a fülemben van. Sajátos, szarkasztikus humora volt, szerintem ezt is tőle örököltem. 

És megörököltem ezt a "receptet" is, és sok másikat is. Bár az arcát már csak halványan "látom", az ízekre, illatokra, és a szavaira még mindig tisztán emlékszem. 

A legjobb nagymama volt. A világ egyik legjobb döntése volt, hogy az Ő unokájának születtem. 


19 megjegyzés:

Padparadsa írta...

Ezzel most megríkattál. Egyrészt, amit és ahogy írtál, másrészt én is őrzök egy hasonló nagymamát...

Bianka írta...

Nagyon szép, igazi nagymama

Azt hiszem lehetne az én kedvencem is :)))

Moha írta...

Most megint itt bőgök nálad.....

Felhőlány írta...

Mi tagadás, én is elérzékenyültem... Nagyon megható írás!
Szeretem ahogy írsz, akár humoros megközelítésből, akár ilyen komoly témákról... :))

MKata írta...

Az írás elején az édesség iránti vágy öntött el, utána szépen belemerültem a mosolyba, ahogy az emlékeidet írtad le, és magam előtt láttam a mamád, a házát, téged a strandon, majd nehezen birkóztam meg a sorokkal, mert a könnyektől alig láttam/látok! Mindenesetre köszönöm, mert nagyon szép emlék, írás amit most itt megosztottál velünk, és a desszertet is ki fogom próbálni! A képek pedig nagyon jók! Üdv:Kata

Anikó írta...

Én is sokat jártam gyerekkoromban a Tungsram strandjára, isteni volt.
Már ha az újpestiről beszélünk.
És nekem is ilyen cuki nagymamáim voltak, sajnos már nem élnek. De az isteni süteményeikkel még mindig álmodom, meg az ízekkel, illatokkal.
Az egész család azt állítja, hogy az anyai nagyanyámról kopíroztak, mind külsőre, mind természetileg. Őrzöm a receptjeiket és a blogomra folyamatosan fel is teszem az emlékükre. Meghatott az írásod és annyi mindent eszembe juttatott.Üdv.

puszpáng írta...

Már rég elmúltam "39", de ez az irás a boldog, gondtalan újvidéki nyarakra emlékeztet, és persze a Szüleinkre (igy, nagy S-sel), mert mindent megtettek azért, hogy a nehéz életükből mi, gyerekek ne érezzünk semmit,csak élvezzük a gondtalan gyerekkort.
Köszönet Neked ezért a megható visszaemlékezésért.

Melinda írta...

Jó olvasni az írásaidat! Megható, ahogy írsz a nagymamádról. Nekem sajnos korán elmentek a nagyszüleim, soha nem nyaraltam náluk, viszont érdekes, hogy a tuti receptjeiket rendre sütöm. És tudom - látva a szüleimet, ahogy összekacsintanak az unokákkal és olvasva téged - hogy semmihez nem hasonlítható szövetség alakulhat ki nagyszülő és unoka között.

Thrini írta...

A történet elején mosolyogtam, ahogy Szepyke megy a strandra, a kis úszógumijával, a végén pedig töröltem a könnyeimet.
De jó volt olvasni!! Eszembe jutott az én gyerekkorom. Én is sokat voltam anyai nagymamámnál, istenem de régen volt...

Nyuci írta...

Nagyon szép és megható ez a bejegyzés. Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt az emléket és Nagymamád receptjét! Az én nagyijaim még velünk vannak, én is szeretném összegyűjteni a kedvenceinket, jól bevált receptjeiket, nehogy elvésszenek. A gyerekkori illatok-ízek-színek nagyon intenzíven élnek bennünk, csak jó mélyen :)

Csibe írta...

Na most már látok írni...
Nagyon hasonló, nagyon!
Már több mint tíz éve ment el a mamim, és azóta is hiányzik, iszonyatosan. Örökmozgó, még az ebédhez sem tudott leülni. A konyhaajtóban állva kanalazta a levest, onnan mosolygott ránk. Ő sem panaszkodott soha, neki sem fájt soha semmije. És egyszer csak kórházba került, és nem jött többet. Éjszaka volt, sóhajtott egy nagyot, és azóta egy csillagon lógatja a lábát.
Köszönöm Szepy!

Kata írta...

Az elején jót röhögtem, most meg alig látok... Szepy!!! a te nagyidon keresztül az enyéimet is siratom:(((

judit.6 írta...

Jaj, szepykém... neked aztán írói vénád van. Láttam magam előtt a nagyidat sütni-főzni pörögni, a strandot, ahol sosem jártam, éreztem a lángos illatát, és ízét a számban, s bőgök itt, mint a vízfolyás, síratva egyben a te drága nagyidat, és az én édes kedves mamámat, s nekem sem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá, én sajnos nem értem oda a kórházba, aznap mentem, amikor meghalt, de Ő reggel elbúcsúzott a napvilágtól, én pedig csak este értem le Pécsre. :( Máig fáj, hogy sem az esküvőnket, de mégjobban, hogy sem a dédunokái megszületését nem érhette meg, Istenem, hogy imádná ezt a két rosszcsontot. :) :( Na megyek zsepiért. :(
(pedig csak azt akartam megírni, hogy tegnap elkészült a meggyes süti, dupla adag, s megették a lurkók pikk-pakk. holnap is készül, csak cseresznyével.)

Delish írta...

Olyan szep iras, de olyan, kicsordult a konnyem..

trinity írta...

Már délután is akartam írni, a FB-ról, de nem engedett a rendszer. Annyira megható az írás....Nagyon-nagyon tetszik!!
Szerintem te is nagyon jó unokája voltál a mamidnak és büszke rád onnan fentről!!

Mary írta...

Nagyon szép írás! Köszönöm, hogy leírtad!

szepyke írta...

Padparadsa, vigyázz rá nagyon!

Bianka, szerintem is!:)

Sziranszki, köszönöm!

Moha drága, én is...

Felhőlány, köszönöm!:)

Mári Kata, nagyon szépen köszönöm!

Anikó, igen, ez az újpesti!:))) Ott töltöttem minden nyaramat, és a tungin nőttem fel szinte!:)))

Puszpánk, én köszönöm!

Melinda, furcsa leírni, de néha nagyobb kötelék ez, mint a szülökkel kialakult. Cinkos kötelék!:)

Thrini, hát, régen, az biztos. Megtaláltam a héten egy-két képet... jesszusom.... nagyon régen volt!

Kisanyo, ez kitörölhetetlenül benne van az emberben!

Csibe, jesszusom... ez az állva eszi a levest. A mama soha nem ült le az asztalhoz, mindig rohangált körülöttünk....jesszusom, most megint bőgök. Ez a csillagon lógatja a lábát, de szép!

Kata, én is megint.

Judit.6, az én nagymamám pedig úgy "intézte", hogy ne legyek ott, amikor meghalt. Végig rettegtem tőle, amíg virrasztottunk mellette, hogy nehogy most, nem akarom látni úgy. És megvárta, míg én nem vagyok ott, és akkor ment el. Előtte a rengeteg gyógyszer ellenére egyszer felült és ránk mosolygot, pedig valójában már akkor nem volt magánál egy napja, mert a morfium megtette a hatását. Ezek olyan dolgok, amiket az ember nem felejt el soha, mint ahogy azt sem, hogy kimondatlan szó, mondat maradt itt, amit már soha nem mondhatok el neki. A temetőbe mindig úgy megyek hozzá és a papámhoz, hogy ülök a síron és mesélek nekik.

Delish, köszönöm!

Trinity, remélem.

Maryenne, én köszönöm. Jön az anyáknapja, és ilyenkor olyan nehéz, bár máskor sem könnyebb. Az idő könnyít ezeken az érzéseken, de soha nem kapunk választ a kérdéseinkre.

Andi/cuki írta...

Nagyon szerethetett Téged,Titeket.
Szerintem sem segít az idő, de kár hogy nem maradhatnak velünk örökre.

szepyke írta...

Andi/cuki, tényleg kár. Nagyon nagy kár.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...