2009. szeptember 20., vasárnap

Az út...


Az útról nem sok minden elmondható van, azon kívül, hogy természetesen folyamatosan vigyorogtam. Volt hepe, meg hupa, mentünk felhőbe, felhő felett, ahol szikrázó napsütés volt. Mentünk kanyargó folyó felett, és mentünk a tenger felett is, ahol a hatalmas hajók csak aprócska pöttyök voltak.

Leszállás előtt a gép érezhetően gyorsított, majd belevetette magát a felhőrétegbe...

Érdekes pillanatok következtek. Iszonyatos sebességgel haladtunk a felhőben, másodpercekig semmit nem lehetett látni, mintha vattacukorban lennénk, olyan volt...

A felhőkből kiérve megkezdtük az ereszkedést...

Alattunk egyre nagyobbak lettek a házak, már látni lehetett az autókat, (jesszusom, hogy mennek ezek, rossz oldalon van mindenki!) majd feltűnt egy foci pálya, és nem meglepően fociztak rajta... Aha, ez lenne Anglia? Ezek tényleg mindig fociznak???

Majd már látszott a reptér, és mi egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk. Már be voltunk kötve ismét, és vártuk a földretérést. A pilóta tökéletesen tette le a gépet, nem volt erősebb, mint ha egy lépcső harmadik fokáról leugranánk. Legalábbis érzésre nem volt erősebb. Minden ok, leszálltunk, már csak a bőrönd felvétele, a "határ átlépése" és a kijárat megtalálása van hátra.

Megint eszembe jutott valami. Jesszusom, tényleg itt vagyok! Erős hátszéllel repülhettünk, mert a kiírt idő előtt negyed órával érkeztünk meg. Ahogy a gép leszállt, sorra kapcsolta mindenki vissza a mobilját. Jöttek szépen sorban az üzenetek. A kiszolgálóktól, miszerint üdvözölnek, és leírták, hogy mit mennyiért hívhatok, mi mennyibe fog kerülni, ha ha használom a mobilomat.

De jött egy másik sms is. Miszerint végre, végre megérkeztem, már nagyon várnak, jöjjek már!

Felszálláskor megírtam, hogy semmi nem állíthat meg, elindultam, jövök London! És megírtam, hogy vigyázat, szerintem bőgni fogok, úgyhogy hozzanak nekem zsebkendőt!

Hát, nem bőgtem. Még mindig dolgozott az adrenalin bennem. Vigyorogtam, mint a vadalma. Leszálltam a gépről, követtem a tömeget. Bíztam benne, hogy többen tudják merre kell menni, mert én olyan állapotban voltam, hogy se beszélni, se gondolkodni nem tudtam. Lebegtem. Vagy valami ilyesmi. Annyira izgatott voltam, hogy még mindig fülig ért a szám. Szerintem többen néztek hülyének, ahogy állok a sorban, az útlevél ellenőrzéshez, és vigyorgok, szó szerint, mint egy elmeháborodott...

Az útlevél ok, mehetek, már csak a csomagomat kell megszereznem, remélem nem szúrtak ki velem, és nem utolsóként jön ki. A csomagok már pörögtek kifelé, már messziről láttam az enyémet. Hu, de jó, hogy sötétkék és nem fekete, mert biztos nem találnám meg. Megpróbáltam leemelni a futószalagról a táskát. Ekkor szembesültem vele, hogy egy 15 kilós táska jóval nehezebb, ha alatta fut a futószalag, és egy pillanat alatt magával tud rántani, a többiek mulattatása így megoldódik egy időre. De vannak még udvarias úriemberek a földön, mert rögtön a segítségemre sietett ezen faj ritka, de annál fontosabb példánya. Egy mozdulattal rántotta ki a táskámat a szalagról. Huh, ok, megvan a táskám. Megköszöntem a segítséget, majd elindultam a kijárat felé, ahol már messziről láttam, hogy már várnak rám.

És nem bőgtem. Talán először életemben nem bőgtem a reptéri találkozásaink alkalmával. Nem bőgtem, hanem örültem és jeleztem, hogy akkor most megyek, foglalok egy másik járatra, mert ez annyira jó volt, hogy megyek még egy kört. Itt felmerült, hogy légnyomást kaptam, vagy elment az eszem, aztán mégis a kijárat felé indultunk...

Végérvényesen eljött az idő, beveszem Londont!


És, mert hála az égnek az Interneten elég sok minden elérhető, kb ilyen volt a landolásunk, mint mondtam, az én gépem a fejem fölött várt bezárva, tehát ez sem az én felvételem:

16 megjegyzés:

Messzenéző Minyon írta...

Folyamatosan hozod vissza az emlékeimet! Ugyanezt az utat tettem meg tavaly májusban: Budapest Ferihegy – London Luton, EasyJet, oda-vissza 8 nap különbséggel, szintén egyedül. De engem nem vártak a repülőtéren, én még Lutonról Cambridge-be buszoztam (aztán később még mindenfele, szintén egyedül).
Én is az ablakra tapadtam végig, mit érdekelt engem a mellettem ülő kisgyerek nyafogása, hogy ő ablak mellé szeretne ülni! Én, a szőrös szívű felnőtt nem hagytam, de később, amikor azért az ölembe vettem és együtt nézegettünk kifele, megtudtam, hogy ilyen fiatalkán ő már többször is megtette ezt az utat. Így legalább gyakorolhattam az angol nyelvet kisgyerekkel is :)) Mert az első ijedelmem után (a stewardess és a pilóta szavaiból egy hangot sem értettem) nagyon jól elboldogultam. Élvezd az utazásod minden pillanatát! Bár úgy látom, ezt nem is kell mondanom.
Ja! És majd hazafele is nagyon érdekes lesz ám a repülés! Majd amikor megismered a Duna-kanyart! És én föntről láttam Anyukám házát meg a mienket is! Az ezerszer elátkozott, fölöttünk folyton olyan hangos repülőgépről.

szepyke írta...

Jesszusom, én alkalmatlan lettem volna rá, hogy egyedül menjek tovább. Én nem vettem volna a gyereket az ölembe, én max annyira voltam képes,hogy a két hölgynek időnként szóltam, hogy most mi van alattunk, de még véletlenül sem ajánlottam volna fel, hogy cseréljünk helyet.:)
Kifele pocsék idő volt, semmit nem lehetett látni, remélem, hogy hazafelé nagyobb szerencsém lesz.

Fahéj és Feta írta...

Jesszus Szepyke, én pont ugyanígy imádok repülni mint, Te. A fel és a leszállás a legjobb, a többi "eseménytelen lebegés". Már alig várom, hogy novemberben megint repüljek és az lesz életem eddig leghosszabb repülése kb. 4 és fél órát fogunk repülni, ha minden igaz egészen Dubai-ig nászútra :DDD!
Kellemes időtöltést neked Londonban! Kíváncsian várom a folytatását az élménybeszámolónak!

Benzsi írta...

Örülök, hogy ekkora élmény volt az út, felesleges volt parázni. Érezd jól magad, nézz meg mindent aztán várr rád egy hasonlóan nagyszerű repülőút hazafelé. Milyen jó, hogy van Internet és van blogod, mert ezekről a dolgokról melegében értesülhetünk!! Jó szórakozást!:))

szepyke írta...

Fahéj és Feta, a legjobb tényleg a felszállás és a leszállás, de én közben is nagyon élveztem a dolgot!
Négy óra? Hu, de irigykedek már előre!

:DD

szepyke írta...

Benzsi, köszönöm szépen, igyekszem!

Ahogy időm engedik, írom a továbbiakat!

Andi írta...

Nagyon jó ott tartozkodást kívánok Neked,élmény gyűjtést, pihenést meg főzöcskézést is!:-)))

DebiGabi írta...

Jó szórakozást és kellemes pihenést kívánok én is!!!
Remek volt a leírás újfent, nagyon jól szórakoztam rajta:DD

Ágianyu írta...

"Often I feel I go to some distant region of the world to be reminded of who I really am." (M. Chrithon)

Kedves Szepyke! Érezd magad nagyon-nagyon jól Londonban!
És írj meg mindent, mert olyan jó olvasni a soraidat.

Chef Viki írta...

Áááááááá Szepy! Én is repülni akarok!!! Imádtam! Pont olyan volt, ahogy írtad, újra átéltem mindent :-)) Amikor felgyorsul a gép, és beleprésel az ülésbe! Aztán leszálláskor a táj tisztára olyan, mint a földhivatali térképszelvények :-)))

A felhők felett meg mint egy végtelen jégmező. Szédületes!

Mi rendesek voltunk :-)) a mellettünk ülő csaj gépével is fotóztunk csomót :-) Hogy neki is legyen emléke!

Ezek szerint a cókmók is megérkezett épségben! A paradicsomok?

Várom a folytatást!

szepyke írta...

Andi, köszönöm, igyekszem!:DD

szepyke írta...

DebiGabi, megvan mindkettő!:DD Köszönöm!

szepyke írta...

Ágianyu, igérem, jelentkezem még, csak nem sok időm van, hogy blogot írjak... De jövök még!:DD
Kb tele a gép fényképekkel, csak szelektálnom kell, meg feltöltenem őket.

szepyke írta...

Viki, mind a kovászos uborka, mind a 14 db túrórudi (15 volt, de egy eltűnt a hűtőből...) és a frissen főzött lecsó is épségben átvészelte az utazást, sőt, a lilahagyma is. Semmi nem folyt ki, semmi nem tört össze...

trinity írta...

Legjobban az tetszett, hogy" akkor most visszamegyek még egy körre":DDDD
Vidámpark:))

szepyke írta...

Hát, tényleg olyan volt. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, annyira élveztem az egészet. Pedig pontosan tudod, hogy hogy be voltam tojva tőle...:D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...