2009. szeptember 20., vasárnap

Indulás...


Itt az ideje, hogy bejelentkezzek. Már nem Budapestről írok, hanem Londonból. Pár napja érkeztem, és mit mondjak, roppant jól érzem magam. Túl vagyok némi izgalman, gondoltam leírom, hogy mindig emlékezzek majd rá...

Az úgy kezdődött, hogy augusztusban lefoglaltuk a jegyemet. Ahogy közeledett a dátum, rajtam úrrá lett egy amolyan egészséges izgalom, várakozás, ami aztán néha-néha átcsapott már-már egészségtelenbe. Azaz, beindult a para nálam. Ok, repültem már, és szerettem. De most egyedül megyek! Londonban persze várnak majd a reptéren, de akkor is... Én aki folyamatosan beszélek, hogy fogom kibírni, hogy a tranzitban ücsörgök két órát, majd a gépen közel három órát, csöndben? És egyáltalán? Az utazással járó izgalom közepette, jobb, ha legalább ketten vagyunk, hogy "támogassuk" egymást. Többször meghallgattam, hogy egyetlen gép sem marad fent, tehát, nyugi, ha felszálltunk, le is fogunk jönni. Valahogy biztos. Köszi. Mondjuk, érdekes, de ettől egyáltalán nem tartottam. Tartottam attól, hogy majd levetetik a cipőmet, mert besípol a gép, mert valahogy ezt olyan megalázónak találtam, hallgatva mások beszámolóját. Tartottam tőle, hogy pocsék helyet kapok a gépen, valami "szagosabb" ember mellett, amitől rosszul leszek, mert a szagokra nagyon érzékeny vagyok... Tartottam tőle, hogy nem értem majd, hogy mit beszélnek, mert többekről kiderült már, hogy bár tökéletesen beszélnek angolul, Londonban valahogy ez a dolog elmúlt náluk és nem értettek semmit, illetve igen-igen korlátozottan, én meg egyedül a nagy Londonban elkeveredem valahol, mert valamit nem tudok értelmezni, bepánikolok, és majd a vészkijáratnál szednek le a tűzlétráról... Szóval, elég dologtól tartottam... Folyamatosan azt éreztem, hogy ha egyáltalán az útra gondolok, lepkék kezdenek a gyomromban gyakorlatozni, kisebb rosszullétet okozva.
I ajánlotta (Ő utál repülni), hogy dobjak be egy felest, hogy lelazuljak. Ezzel több gond lett volna. 1. Hogy szinte soha nem iszom, ezért az alkoholt egyáltalán nem bírom, tehát vagy elaludtam volna a tranzitban, és mivel aludni igen mélyen szoktam, hiába ordibálták volna a nevem, a gép nélkülem szállt volna fel London felé. 2. Esetlegesen előttem volt az is, hogy az italtól fene nagy bátorságomban randalírozni kezdek a gépen, és még aznap benne leszek a világ összes híradásában, ahogy bilincsben kísérnek le a repülőről, ami valahol Budapest és London között kényszerleszállást hajtott végre miattam, mert alkoholos mámoromban megfékezhetetlenné váltam...

Tehát, ital elvetve.

Maradt, a nyugi van, jó lesz ez, mondogatása.

Az indulás napján reggel héttől ébren voltam. Befőztem, illetve befejeztem a szilvalekvárt, megfőztem a lecsót, amit vinni akartam, kitakarítottam a lakást, és bepakoltam a táskámba. A bőröndbe és a kézi táskámba. Jött a mérlegelés. A bőrönd nem lehetett több 15 kilónál, a kézi táska 10 kilónál. Ok, első körben a bőrönd 17 kiló, a másik hat kiló. Nah, akkor kipakol, átgondol, átcsoportosít. Lecsó, kovászos uborka marad a bőröndben, egy-két cucc kiugrik, reméljük, hogy nem lesz rá szükség, mert bizony maradnak otthon. Cucc megint lemér, megint nem jó. Megint átrámol, megint csoportosít jobbról-balra, lemér. Még mindig nem. Fenébe. Mi a francot rámoljak át???
Ok, akkor a lilahagyma a kisebb táskába megy, ha nem engedik ki, kidobom. A túrórudik is bekerültek a kisebb táskába, elhangzott pár nyomdafestéket nem tűrő szó, miszerint, ha nem engedik ki a túrórudit, leülök és a check in előtt megeszem mind a 14 darabot...

Nah, táskák lemérve, tökéletes, a nagy pont 15 kiló.

Kb 15 perc alatt, igen ismétlem 15 perc alatt kiértünk a reptérre. Amikor éjjel megyek, akkor is 20 perc szokott kelleni, hát most elég volt 15. Ami azt jelenti, hogy a 16 órára érkezés helyett ott voltam 15.15 körül... Hurrá, újabb egy óra felesleges várakozás, persze egyedül.

Nem gond, lemérem a táskákat. A nagyobbik 15 perc alatt hízott 60 dekát, már 15 kiló 60 dekát nyomott... Franc. Most mit egyek meg belőle??? A cipőimet, vagy a kovászos uborkát???

Mindegy, marad, aztán majd meglátjuk. Az idő repült, a csomag a mérlegelésnél már csak 15 kiló 20 deka. Jesszusom, párolog! Sebaj. Táska leadva, mehetek a tranzitba. A kapun áthaladás előtt farmerdzseki, kardigán (Ezek a súlyuk miatt nem a bőröndben, hanem rajtam foglaltak helyett, így mentesítve a bőröndöt újabb kb másfél kilótól. Nem mondom, hogy nem volt melegem, de megérte!) Tehát, farmerdzseki, kardigán lepakol, kézitáska a szalagra helyez, én mehetek a kapun át. Mehetnék, mert természetesen sípolt... Háromszor küldtek vissza. Az elsőnél levetették a cipőmet, amit olyan sikeresen rúgtam le magamról, hogy a két cipőt egymástól kb másfél méterről szedtem össze. Megint sípol a kapu. Rohadék, még mit vegyek le??? Megint kapun átküldés, megkérnek, hogy ne érjek hozzá a kapuhoz. Harmadik próbálkozásnál félénken rákérdeztem, hogy a mobilt kivegyem a zsebemből??? Látni kellett volna az arcukat. Mobil tálcába behelyez, én kapun át, és jééééééé, nem sípol. Nah, akkor lehet öltözködni. Előttem az angol úriember éppen az övét fűzi vissza a nadrágjába, természetesen ő is zokniban ácsorog, mint én. Szuper. Kicsit sem megalázó állapot.
Mindegy, bent vagyok a tranzitban, ahol akár 2000,- Ft körüli összegért vásárolhatnék egy üveg vizet, vagy szendvicset. Vizet jó lenne, mert nem lehet a kistáskában folyadékot hozni, így vizet sem... és még kb két órát itt ücsörgök. Mindegy, kibírom, nem kell víz.
Befújtam magam a parfümériában a kedvenc parfümömmel, megcsodáltam az árát, nyugtáztam, hogy az Ázsia Centerben a harmadáért kapom meg.
Nem ragozom, most jön a két óra várakozást, amiből már kb fél óra eltelt.
Megjön a busz, mert busszal visznek majd ki a géphez. Már a busz megérkezése előtt kb 20-an állnak a kapu előtt. Nem tudom, hogy hova sietnek, én ücsörgök még, minek álljak sorba.
Megtelik az első busz, kiviszik a géphez a népet, én a második buszhoz állok sorba, ha lehet az utolsók között kell felszállnom, mert utolsókból lesznek az elsők, nem a buszon szeretnék ülni, hanem a gépen, ha lehet ablak mellett...
Ez sikerül is. Mellém két idősebb hölgy ül.
Meghallgatjuk a mit kell csinálni, ha gáz van, illetve megnézzük a pantomim előadást, majd megkezdjük a felszállást...

Nah, akkor most, csak hogy emlékezzek rá mindig. Imádok repülni. Ahogy felszálltam a gépre, elmúlt minden parám. Úgy éreztem, ez, az! Ezt akarom. Most valami remek jön! Imádok repülni! Beszállástól leszállásig vigyorogva ültem.
A felszálláskor az erő, amivel a gép megindul, ahogy belenyom az ülésbe, a gyomromba jönnek a lepkék, bizsereg minden, de ez az az érzés, ami valami fantasztikus. Olyan, leírhatatlan. Rezeg mindened, és a hihetetlen sebesség, ahogy látod, hallod az erőt, amitől a gép emelkedik, ahogy megindul, gyorsít, te az ülésbe nyomva, mozdulni sem bírsz, csak átadod magad a lebegésnek. Jesszusom, de jóóóóóóóó! A két hölggyel mellettem egymásra nézünk és vigyorgunk, hallatszik valami woooooowww is valahonnan. Meg tudom érteni, mert tényleg ilyen. Elérjük a repülési magasságot, és azt érzem, menjünk vissza, mégegyszer szeretném!!!!
Hát, nem mentünk vissza... Elindultunk és bár felszálláskor már elküldtem az sms-t, hogy semmi nem mentheti meg tőlem most már Londont, de most érzem, ez tényleg így van! Elindultam, és kb két és fél óra, és megérkezem!

Még mindig mosolygok. Ez nem is fog változni egészen a megérkezésem utolsó pillanatáig, sőt, elmondhatom, hogy még sokkal - sokkal tovább is tart majd. Persze ezt még most nem tudom, csak ülök, a székemben, ami a várakozástól sokkal rosszabb utazási feltételt biztosít, de ez most itt nem érzem, majd csak másnap fogok úgy ébredni, hogy mindenem össze van törve, kicsavarva a hátam, a térdem. Most érzékelem, hogy a térdem és az előttem ülő ülése közé nem fér be a kézfejem sem, de ez nem érdekel, mert repülök!!! Időnként rámegyünk valami kőre, hiába, itt is kátyusak az utak, de sebaj, ettől csak jó az egész. A lepkék dolgoznak, az adrenalin olyan szinten önti el az agyam, hogy jóllakott napközisként vigyorgok végig.

Aztán eszembe jut: London! JÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖVVVVÖÖÖÖÖÖÖÖÖK!!!!


A folytatást írom majd, addig szálljunk fel megint, jelzem, nem én vettem fel, mielőtt még valaki azt hinné, én voltam olyan hülye, hogy a gépet betettem a táskába, ami felkerült a fejem fölé...







8 megjegyzés:

Wise Lady írta...

Á szóval már kint vagy? Illetve fogalmunk sincs. De így hogyan lehet reagálni, ha összekevered a dátumokat?
Na mindegy, hódítsd meg Londont, érezd jól magad!

szepyke írta...

Igen, már itt vagyok Londonban.
A dátumokat nem keverem, csak nem írom le, hogy mi mikor történt. Ennyi. Írok, de dátum és nap megnevezése nélkül. Például nem írom le, hogy szombat reggel, amikor felébredtem. Így lesz. Nem össze-vissza lesz keverve. Szerintem a legtöbben úgysem írnak dátumot, miszerint 2009. szeptember 29-én főztem egy pörköltet. Én is így csinálom majd. Voltam itt, és ott, de hogy mikor...

És köszönöm, már hódítom Londont!:D
Sőt ma én főzöm a vacsorát is!:DD

Andi írta...

Hát Szepyke én még sose akartam repülni, de ez után a beszámoló után én is én is én is........
Na meg London, oda is szeretnék eljutni.De nehogy azt hidd,hogy irigykedek,á dehogy:-))))

Kovács Micike írta...

Juuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuj, NAGYON szeretk Londonországba menni!!!!!!!!!
30 évesen ott találtam meg a szerelme(me)t, ráadásul úgy, hogy már éppen 15 éve ismertük egymást...
Szeretemszereteeeeeeeeeem!
Irigy kutya vagyok most Szepyke... :o)
Láss sok szépet és érezd nagyon jól magad!

szepyke írta...

Andi, csak annyit mondhatok, mindenképpen! És Londont is mindenképpen. Repülni valami csoda. Imádom!:D

szepyke írta...

Kovács Micike, akkor elhiszem, hogy szereted, sőt imádod Londont!
Micsoda történeted van, hát wooow!:D

trinity írta...

Jajj, ahogy végigolvastam-hogy én is hogy imádom ezt az egész utazással-repüléssel járó mindenfélét!!!!
( bár össze-vissza olvaslak, de így is jó! )

szepyke írta...

Trinity, tudod, én meg össze-vissza írok...:DD

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...