Szinte észre sem vettem...

... hogy átléptem az 50000-es számot. Köszönöm, nem kell figyelmeztetni, hogy ez nem 50000 látogatót takar, csak az oldal 50000 letöltését, azaz ennyi "klikkelést".

Nekem ez is bőven elég. Áprilisban, amikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy némelyik bejegyzésemre annyi megjegyzés érkezik, ami közelit a félszázhoz. Igen, volt ilyen, nem is egy. Azt sem gondoltam volna, hogy ennyien kíváncsiak rá, hogy mit főzök, mit sütök, miről mi a véleményem, ami persze mindig mindenről bőségesen megvan...

És azt sem gondoltam, hogy a blog írása annyi örömet, és pozitív töltést tud adni, mint amennyit ad, és persze azt sem gondoltam, hogy ennek az ellenkezője is igaz lehet, miszerint a "népszerűséggel" jön olyasmi is, amivel nem számoltam.

Nem számoltam vele, hogy szinte teljes betekintést engedek az életembe, életünkbe. Nem számoltam vele, hogy bár alapvetően ilyen vagyok, nem szabad ennyire kiadnom magam. Vissza kell fognom a "lovakat", mert támadási felületet képzek magamon, magunkon, és ez lehet, hogy engem nem, de másokat esetleg zavarhat.

Mostantól kicsit visszafogottabb leszek, bár azért nem annyira, de mégis. Szerintem nem lehet majd észrevenni, ha mégis, akkor azért szóljatok!

Hogy miben lesz más? Nem sok dolog fog változni, de ami változik majd, attól ezen támadási felület érvénytelenségét veszti. Mert az fog történni, ami tulajdonképpen eddig is így volt, de azért most írásban is megerősítem, azaz, hogy végképp megzavarjak mindenkit leírom, hogy a bejegyzések megjelenési időpontja közel nem takarja a megírásuk időpontját, a megjelenésük időpontját. Eddig sem takarta, ezentúl meg pláne nem fogja, ráadásul a tartalmukat sem lehet majd időrendi sorrendbe tenni. Magyarán, követhetetlenné teszem, hogy mikor, hol voltam, hogy mikor, mit csináltam, hogy erről mikor írtam bejegyzést, és természetesen azt is, hogy ezt mikor tettem közzé.

Született ezen döntésem a saját és a körülöttem élők miatt.

Aki blogot ír, az szerintem tudja, hogy miért teszem mindezt. Aki nem ír blogot, az csak képzelje el a helyzetet, - amit természetesen én magam teremtettem - miszerint, szinte napra pontosan tudják a blogot olvasók, hogy hol jártam, mikor jártam ott, mikor kelek, mikor fekszem, stb, stb...

A mikor kelek, mikor fekszemmel kapcsolatban megint megjegyzem, a bejegyzések megjelenését be tudom állítani, majd azok automatikusan, maguktól a beállított időben látnak napvilágot. Nem kell a gép, az Internet mellett ülnöm ezen pillanatban, akár napokra előre is beállíthatok előre megírt, feltöltött bejegyzéseket.

Tehát, minden marad a régiben.

Egy valamin viszont még gondolkodnom kell, csak erre egy kis időt kérek. Ez a valami egy ajándék, ami annak jár, aki akár az ÖTVENEZREDIK is lehetett volna. Lehetett volna, mert nem tudom még véletlenül sem megmondani, hogy mikor történt a dolog...

Nem figyeltem rá, így utólag, meg már szinte mindegy is.

Ki fogok találni valamit, amivel meglephetek majd valakit, aki az a valaki lesz, aki megfelel a kitalált kiírásnak. Érzem, hogy roppant értelmesen fogalmaztam, de remélem, értitek.

Tehát, most elvonulok gondolkodni, és ha megvan az eredmény, jelentkezem! Sőt, lehet, hogy még előtte is jelentkezem valami mással...

Valamivel, valamikor, ami valamiről szól, ami valamikor történt... Hu, nagyon titokzatossá tettem a semmit, tehát most abba is hagyom.

Viszont, a kedvemért hallgassátok meg az egyik kedvencemet.

Ha valaki az írás és a dal között hasonlóságot vél felfedezni, lehet, hogy jó helyen jár, ki tudja...!?

Udvaros Dorottya: Hiába szép...