Tükröm, tükröm mondd meg nékem...

Á la carte, és Trinity kérte tőlem, hogy vagyok e olyan bátor, hogy megmutassam a számomra legbénább és számomra legkedvesebb képet, illetve bejegyzést.

Béna képből van bőven... Jó képből annál kevesebb, és amit én jónak látok, az fotózási "törvények" alapján akkor is béna. Amit én jónak látok, az inkább nekem kedves kép. Vagy azért, mert én szeretem, vagy mert azt szeretem, ami rajta van... Amit kifejezetten bénának ítéltem, az bizony ma már nem ütné meg a mércét, mert felismerhetetlen, felülről fotózott, vagy egyszerűen béna és kész.

A bénák közül néhány látható az első képen. Rákattintva megnyílik a horror nagyobban is!:)

Az alsó képen szerepelnek a számomra kedvesebbek. Tudom, hogy ezek még ettől bénácskák, nah, de ez van, ezt kell szeretni, bár, nem muszáj. Fő, hogy én szeretem őket.

Gondolkodtam, hogy mik azok a szövegek, amiket ma már nem vállalnék? Ilyen nincs. Ez a blog ízig-vérig én vagyok. Én az életben sem fogom vissza magam, ha kritizálni kell valamit, illetve, ha valami a szívemen, az a számon... Átlapoztam a blogot, amikor képeket keresgéltem, és találtam két olyan bejegyzést, amin most jókat derültem. Nem, nem azért, mert vicces, hanem mert eszembe juttatott valamit.

Szeretek nevetni, és elég sokszor is teszem. Mostanában, mondjuk, mintha kevesebbszer tenném, de ez nem jó irány, úgyhogy lehet, hogy elkezdem magamat olvasni, mert ilyen sületlenségeket, mint én, kevesen írnak...

És akkor az ELSŐ, és a MÁSODIK, amit kiválasztottam.

Furcsa, de eddig másoknál azt láttam, hogy egyértelműen látszik a fejlődés a bénácska képektől a mostanában fotózott, már, már művészi alkotások között. Nálam ezt nem lehet nyomonkövetni. Én, bár van egy magam számára komolynak gondolt fényképezőgépem, már egy ideje nem nagyon használom. A nyáron adta meg magát a mobilom. Közel 5-6 év után vettünk búcsút egymástól. Ez egy Nokia telefon volt, mert én Nokia függő vagyok, annyira, hogy egy másik típust szinte "felvenni" sem tudok... Amikor szétnéztem, hogy mégis milyen legyen a következő, szigorú feltétel volt, hogy a fényképező funkciója minél komolyabb legyen. Így vettem egy olyat, amivel mostanában szinte minden képemet készítem. Nagy segítség volt Londonban, nagy segítség, hogy mindig velem van. A táskámban mindig nálam van hozzá a kábel, amivel egy pillanat alatt letöltöm a képet, feliratozom és hopp, már a blogon is van... Tehát, fényképezek én mindent, ami jön, nem nagyon érdekel, hogy az mennyire jó. A lényeg, hogy meg tudjam mutatni, amit hírtelen megláttam. A múltkor hazafelé, ültem a kocsiban, és telefonáltam. Már nem tudom, hogy kivel beszéltem, de hírtelen feltűnt mellettem a világítós 2-es villamos... Annyira megörültem, hogy hírtelen el is köszöntem, mert nekem most fényképeznem kell, és most le kell tennem... Letettem, bekapcsoltam a kamerát, és közben a villamos már rég elszáguldott mellettem. De nem adom fel, megmutatom azt én még a saját fényképeimmel!

Tehát, ez a lényeg, hogy ha valamit meglátok, le tudjam fényképezni. Erre egy fényképezőgéppel nem lennék képes, mert sokszor kockáztatnám, hogy kidobnak, megvernek, ki tudja, hogy mit csinálnak velem, ha észreveszik, hogy fényképezek... Így viszont, úgy csinálok, mintha valamit néznék a telefonon és ahogy a Zuram mondja, nyomom a pixeleket...

Ételfotózásnál azért van nehéz dolgom, mert mostanában csak hétvégén "látom" a napfényt, már amennyire ez napfény, tehát sokakkal ellentétben, nem tudok természetes fényben fotózni, mert reggel még sötét van, este meg már sötét van...

Nah, szóval, ez van. Az én képeim azért bénák, mert ilyen halmozottan fogyatékosan csinálom ezt az egészet... Telefonnal, sötétben, nulla tudással.

Nem adom tovább, mert nem akarok senkik "kényszeríteni", ha valaki szeretné megírni a saját "tükrét", szóljon, hogy kérjem fel rá, én azonnal megteszem!

A "világítós" villamosról kép INNEN.